Révész Sándor:

"Gyönyörűen megélt pillanatokat szeretnék"

 

„Kimegyünk a színpadra, és három percig dübörög a vastaps. Ilyen körülmények között leülni, beállítani a hangszereinket, és megpengetni az első hangot, hihetetlenül megtisztelő és felemelő érzés. Számomra is nagy titok, hogy miért van ez a kedves fogadtatás. Talán a hitelességem miatt. Erkölcsileg ugyan nem éltem példamutató életet a házasságaimmal, meg az egész előéletemmel, de mégis az útkereső embernek olyan egyedi ösvényét hasítottam végig, hogy hűséges közönségem ezt megbocsátotta. Jóváírtak mindent, mert azt mondták, a magamfajta ember ezeket a magánéleti dolgokat így élte meg…”

Fotó: Baksics Levente

 

Amikor elindultam a kis tolna megyei falu felé Révész Sándorhoz, tudtam, hogy a rám váró beszélgetés roppant meghatározó lesz az életemben.

Igenis, vannak fontos találkozások. Hiszek abban, hogy egy-egy csevegés évekre – vagy akár egy életre – feltölthet, új irányt adhat, szemléleteket változtathat meg.

Ráadásul pontosan tudtam, mire számíthatok Révésznél. Ültem már vele egy asztalnál, és élénken emlékszem, mennyire minőségi volt minden egyes eszmecsere.

15 éves voltam, amikor először találkoztunk. Elsős gimnazistaként Budapesten egy hanglemezkiadóban futottam össze egy televíziós ismerősömmel, akinek boldogan meséltem, hogy épp a Piramis egykori énekesének szólólemezét hallgatom.

Ez az időszak 1995-ben, bőven a walkman korszaka volt, az mp3-as lejátszót hírből sem ismertük. A kazettát egy utcai árustól vásároltam Salgótarjánban, és heteken át ki sem szedtem a magnóból. Frenetikus élményként hatott rám az album. Konkrétan éjjel-nappal azt hallgattam.

Emlékszem, akkoriban volt néhány problémám a gimnáziumban, s egy-egy dal hatására mintha jobban vettem volna az akadályt, gördülékenyebben, hatékonyabban oldódtak meg a konfliktusok.

Ezeket az élményeket meséltem az illetőnek, aki egy ideig hallgatta a lelkes beszámolót, majd megkérdezte: szeretnél Sándorral találkozni? A válasz egyértelmű volt. Naná, hogy szerettem volna vele találkozni. Kiderült, hogy aznap délután épp Révészt és feleségét várta ebédre a pasas, aki engem is meghívott.

Néhány órával később már együtt ettük a lecsót Róna Pitzi Déli pályaudvarnál lévő lakásban.

Hogy pontosan miről beszélgettünk órákon át, már nem tudom, de valamire a mai napig élénken emlékszem. Sándor megkérdezte, valójában mit adott nekem az a lemezanyag, amit annyira istenítettem. Akkor és ott, 15 évesen sajnos nem tudtam erre a kérdésre válaszolni. Összevissza makogtam, képtelen voltam értelmes, összeszedett választ adni.

Ez a jelenet aztán hosszú esztendőkre belém vésődött. Nagyon bántott. Valamivel több, mint másfél évtizedig hurcoltam is magamban, ezért tudtam, egyszer újra elő kell vennünk a témát. Ugyanakkor azzal is tisztában voltam, hogy 15 évesen nem voltam még elég érett ahhoz a magasabb szintű kommunikációhoz, amelyet Sándor a világ legtermészetesebb módján művel.

Ennek ellenére roppant sokat formált rajtam a velük töltött három óra.

Révész a kazetta borítójára a következőt írta: „Kívánom, hogy találd meg az utad…” Az írás évekig kint lógott a szobám falán.

Aztán eltelt 17 hosszú esztendő… Igaz, hogy közben találkoztunk legalább négyszer-ötször különböző eseményeken – esküvőn, sajtótájékoztatókon –, de hosszabb beszélgetésre már nem volt alkalmunk. Többször jeleztem neki, hogy szeretnék vele „hivatalosan”, interjús keretek között is leülni, de mindig elutasított.

Nem is nagyon tudtam hova tenni ezt a tartózkodást.

Aztán beköszöntött a 2013-as esztendő, amikor a Facebookon láttam, hogy elindult a hivatalos oldala. Azonnal „lájkoltam” – ahogyan ezt manapság kell –, és napi szinten kaptam a róla szóló híreket. Áprilisban írtam az oldal üzemeltetőjének egy üzenetet, hogy hozzanak össze Sándorral. Elindult a weboldalam, elteltek az évek, talán most hajlandó lesz velem beszélgetni. Legnagyobb meglepetésemre ő maga válaszolt, de újabb haladékot – három hónapot – kért.

Ekkor lélekben már lemondtam arról, hogy valaha interjút fogok készíteni vele. Épp ebben az időszakban indult el „Révész 60” munkacímű jubileumi turnéja, amelyen már új alkotói korszakát mutatja meg a zenész, Zajzon Gábor lantművész gitárossal.

Az előadások kapcsán millió interjút adott. Nem értettem, nekem miért kell hónapokat várnom, amíg másoknak azonnal nyilatkozik. Pontosabban nagyon is éreztem, hogy személyes indokok vannak az állandó visszautasítás mögött, s ez nyilvánvalóan nekem szól.

Amikor a jubileumi turné elindult, első dolgom volt jegyet venni a kecskeméti koncertre. A műsor roppant intimre sikerült, a turné másik címe, a „Gyere még közelebb” abszolút beigazolódott, hiszen még közelebb hozta a közönséget Révészhez.

A színpadon két szék, gitárok, egy lant, a háttérben egy vászon, amelyen fényképeket láttunk az ünnepelt életéből. Szívből szóló, kiérlelt dalok, igényesen megmunkált zeneiség. Lélegzet-visszafojtott figyelem, nagy csöndek jellemezték az estét, szinte egyszerre vette a levegőt ötszáz ember.

Élményt adott, de a személyes találkozást az előadás után már nem vártam meg. Pedig úgy hallottam, legalább egy órát beszélgetett odakint a közönséggel. Úgy voltam vele, ha ennyire nem akar velem találkozni, akkor nem kell ezt erőltetni.

Aztán július végén történt valami. Épp Szigligeten hallgattam egy Magna Cum Laude koncertet a Várban, amikor teljesen véletlenül összetalálkoztam Csiszár Jenővel. Csiszárral is évek óta kerülgettük egymást, amíg hajlandó volt interjút adni, de ott aznap este olyan szívélyes fogadtatásban volt részem, amin magam is meglepődtem.

Talán a sikerélmény, talán a Magna hatására – Révész 2007-ben Békéscsabán lépett fel a srácok vendégeként, s az akkori élmények is eszembe jutottak –, még koncert közben elővettem a telefont, és írtam neki Facebookon. Azzal érveltem, hogy egyrészt letelt a három hónap, másrészt holnap már a közelében leszek, adjon hát interjút.

És láss csodát, Sándor a legnagyobb természetességgel válaszolt, hogy szeretettel vár.

A kézfogás után már úgy tűnt, mintha el sem telt volna 17 év. Büszkén vitt körbe a falujában, mutatva a hely szépségeit, és közben magánemberekként beszéltük át a múltat. Érdekelte, mi történt velem az elmúlt évtizedekben, hosszan meséltetett. Pontosan emlékezett mindenre a ’95-ös lecsózásból, és végre azt is tisztáztuk, miért volt e hosszú ellenállás. Őszintén elmondta, nem tudott hova rakni, de azt is hozzátette, most már érez. Mindennek van egy érési ideje, nekünk úgy látszik, ennyi kellett ahhoz, hogy jóízűen tudjunk beszélgetni…

 

– Ma már tudok válaszolni arra a kérdésedre, hogy mit jelentett nekem a ’93-as szólólemezed.

– No és mit?

– Magát a szabadságot. Önmagam megismerését. Az a korong felért egy önismereti tréninggel, amolyan szellemi utazással.

– Annak a lemeznek a nagy részét egy alföldi tanyán alkottam. A dalokat az akkori hétköznapjaim, az ott megélt békesség és nyugalom hatották át. Nyilván ez a fajta szabadság sugározhatott neked a szerzeményekből, amelyeket gyerekként roppant érzékenyen megéreztél, csak nem tudtad hova tenni őket. Valóban a szabadság üzenetét hordoztam. Hiteles környezetből jött az üzenet, hiszen a dalokat a szabadság térfogatából hoztam. Izgalmas volt egy tanyán megélni a békés hétköznapokat, erdők és mezők tágas térfogatában.

– Azon gondolkodtam, amíg autóztam hozzád, hogy milyen különös jelensége vagy ennek a szakmának. A szó szoros értelmében véve „csak” 1971 és 1981 között töltöttél el tíz igazán aktív évet a pályán, a szólókorszakod pedig mindig csak időszakos volt. 1985-ben jött ki az első önálló lemezed, nyolc évvel később a második, és tíz év telt el, mire megjelent a harmadik. Az óta pedig eltelt újabb tíz év… Hosszabb turnéra nem indultál egyetlen szólóanyaggal sem, ideiglenes vendégszerepléseidet Demjén bulijain, illetve korábbi zenekaraid egy-egy visszatérő nagykoncertjeit leszámítva nem voltál aktív. Ennek ellenére a közönség nem felejtett el, és minden zenei megnyilatkozásod, amit most felsoroltam, élményszámba ment.

– Hidd el, András, hogy lélekben végig rajta vagyok a soron következő eseményen. Készülök rá, foglalkozom vele. Ne tudd meg, hogy én mennyit bíbelődöm dalszövegekkel… Egyszer épp Demjén Rózsival beszélgettem a dalszerzésről. Rózsi azt mondta, „Sándorka, úgy írj szöveget, hogy leülsz, és kibírod fenékkel. Csak akkor állj fel, ha már készen van.” Sajnos én nem vagyok ilyen, ehhez nagyon más habitus kell.

Ma reggel is leültem fél hatkor, elővettem egy korábbi munkát, és a soron következő szavakon, vesszőkön gondolkodtam. Lassan dolgozom. Az általad említett hosszú hallgatásokat lélekben egy soron következő feladatra készülvén élem át. És igen, lehet, hogy ezek évek…

 

„SOHA NEM VOLTAM KISZOLGÁLTATOTT EMBER”

 

Nehezen szülök, és konkrét, megélt élmény kell ahhoz, hogy valamit le tudjak írni ezzel a szerény alkotói vénával. (mosolyog)

Nincs különösebb készségem a zeneszerzéshez, vagy a szövegíráshoz, de amikor leülök, attól fogva roppant alapos vagyok. Amikor elkészül egy dal, annak minden dallamát, sorát, vesszőjét vállalom. Emiatt büszke is vagyok arra a néhány dologra, amit életemben megalkottam, mert azokra tényleg odafigyeltem. Tisztességesen dolgozom.

– Az kegy, hogy téged nem szorít semmilyen egzisztenciális csapda, és akkor dolgozhatsz, amikor akarsz?

– A családom anyai oldalán szinte mindenki kereskedő volt. A pénz tiszteletét, a gazdálkodást tőlük tanultam. Nagyapám hároméves koromban felhívta a figyelmemet arra, hogy a lyukas két fillérest is fel kell venni a földről. Tudni kell számolni, és jól gazdálkodni a javaiddal, amit megkeresel. Messze földön híres voltam arról, hogy az aktív években sem szórtam a pénzemet. Nem jártam kaszinókba, nem költöttem szerencsejátékra. Egyebek közt ma ennek köszönhetem, hogy függetleníthetem magam a hétköznapoktól.

Volt egy átmeneti időszak, amikor egy sörgyáros barátom jóvoltából kereskedelmi igazgató lettem. Üzleteket hajtottam fel neki, ahol a sörét eladta. De foglalkoztam reklámmal is, egy barátommal közösen. Apró megbízásaink voltak, különböző filmekben vettem részt segítőként. Voltak ilyen oldalágak is, ugyanakkor mindig a zene volt, lesz, és marad is a fő mutatvány. Az átmeneti időszakokban, ha úgy éreztem, hogy egzisztenciálisan szűkülnek a keretek, azonnal léptem. Soha nem voltam kiszolgáltatott ember. Mindig örömmel dolgoztam. Igen, kérdésedre a válasz: ez egy kegy, amikor az ember azt csinálhatja szívvel-lélekkel, amit szeret, s amihez ért.

– A „Révész 60” című miniturné előadásai, illetve eddigi fogadtatásai azt adják neked lelkileg, amit a hosszú próbafolyamat során elképzeltél magadnak?

– Annál sokkal többet. Elmondhatatlan, hogy milyen élményrepülés minden koncertünk a közönséggel. Olyan mérhetetlen tisztelet és odafigyelő csend, méltóság övezi a fellépéseinket, hogy azt szavakkal képtelenség leírni. Innen üdvözlöm a közönséget, és utólag is köszönöm nekik az élményt!

Gáborral kimegyünk a színpadra, és három percig dübörög a vastaps. Ilyen körülmények között leülni, beállítani a hangszereinket, és megpengetni az első hangot, hihetetlenül megtisztelő és felemelő érzés.

Számomra is nagy titok, hogy miért van ez a kedves fogadtatás. Talán a hitelességem miatt.

Erkölcsileg ugyan nem éltem példamutató életet a házasságaimmal, meg az egész előéletemmel, de mégis az útkereső embernek olyan egyedi ösvényét hasítottam végig, hogy a hűséges közönségem ezt megbocsátotta. Jóváírtak mindent, mert azt mondták, a magamfajta ember ezeket a magánéleti dolgokat így élte meg.

 

„A HÖLGYEKBEN ÉLŐ FÉRFI LÉLEK LEGYŐZTE
A BENNEM LÉVŐ NŐI LELKET”

 

– Mit kellett jóváírniuk?

– A rosszcsontságot. Emlékszem, néhányszor kérdezted, amikor összefutottunk különböző rendezvényeken, hogy miért nem írok könyvet. Pontosan azért nem, mert tudom, hogy igazán őszintén nem lehet megírni az életemet. Annyi átmenet van benne a fiatalkori nőügyeimtől kezdve a házasságok melletti kilengésekig. Gondolj csak bele, milyen mennyiségű könnyet okoztam nőknek a sok hazugsággal. Tengernyi könnyet… Azokkal a hazugságokkal, amelyekkel szabadra hazudtam magam bizonyos kapcsolatokból, hogy mehessek. Ezeket mind az erotika, a szexuális szabadosság vágya motiválta.

Ez sosem volt titok. Amióta 17 évesen színpadra álltam, kényeztetett pozícióban voltam. És ez tengernyi nőt vonzott.

Szepes Mária néni magyarázta el egyszer Carl Gustav Jung elméletét. Lehet, hogy már hallottál róla.

– A férfiben élő női lélek-, és a nőben élő férfi lélek?
– Pontosan. Megkérdeztem Mária nénitől, hogy mi történik körülöttem, miért ekkora a turbulencia. Határozottan emlékszem, mindez 33 éves koromban történt. Kifakadtam, hogy soha nem lesz ennek vége? Mindig ez lesz, hogy bonyodalmakból bonyodalmakba szövöm bele magam? És itt természetesen nem házasságokra gondolok, hanem a barátnő hegyekre.

Mária néni mondta, hogy a nőben élő animus provokálja a férfiben élő női princípiumot, és mindez keresztkapcsolásban van. És a legtöbbször a hölgyek győztek. A bennük lévő férfi legyőzte a bennem lévő nőt, és mindig megadtam magam…

– Úgy, hogy közben szabadra hazudtad magad.

– Ahogy kell. Természetesen. Aztán ennek a korszaknak vége lett, eljött egy pont, amikor már nem kellett hazudnom. Akármilyen hihetetlen – főleg a női olvasóknak lesz az –, de ez nagyon megterhelő a férfinek. Hazugságok árán hozzájutni szabadidőhöz, és azzal fájdalmat okozni… Nem hazudni óriási fordulat.

Ebben a szabadságban a harmadik feleségem, Zsófi volt óriási küszöb. Ő segített át ezeken a hazugságokon, és nála már megengedhettem azt a luxust, hogy többé nem hazudok. Zsófi volt az, aki a lánykérés után három nappal egy szlovák szállodai szobában rám nyitott. Úgy, hogy percekkel előtte hagyta el egy Helena nevű hölgy a helyiséget. Tagadhatatlan volt a szituáció.

Mindez a Somló Tomival közös szobánkban történt, és Tomi nagyon édes volt, utólag is köszönöm neki, hogy a saját pénzéből kivett egy szobát magának. Azt mondta, „Sándorka, én ezt nem bírom”...

Hosszú, kócos hajjal, ziláltan feküdtem az ágyon egy átszeretkezett éjszaka után, tele volt a testem Helena illatával. Zsófi odaült mellém, és tudtam, hogy most igazat kell mondanom. Zsófi egy végtelenül okos, szív-lélek nő volt, életem egyik legkreatívabb korszakát vele éltem meg. Alkotásban is nagyon magas rezgésszámon voltunk. Ez a tiszta, szeretnivaló ember ott ült velem szemben az ágyon, és a szemébe nézve képtelen voltam hazudni.

Egész délelőtt sétálgattunk Komáromban, bejártuk a kisváros tereit, parkjait. Zsófinak ömlött a könnye, de volt olyan erős, hogy túllépett ezen, és azt mondta, „te vén taknyos”. Akkor voltam negyvenéves… Ez óriási teherpróbát jelentett, de kibírta a kapcsolatunk, és kardinális változást hozott az életembe 1992-ben, mert attól fogva nem kellett hazudnom. A mostani páromat megelőző időben Zsófival voltam a leghosszabb ideig.  És azt a több, mint négy évet hazugságmentesen, tisztán, szeretetben éltük meg. Ugyan elváltunk, de azt is szeretetben tettük, és örök hálával gondolok rá, mert ő vezetett át ezen a küszöbön… Utána már egyre kevesebb volt a magánéleti bonyodalom az életemben.

Nagy adomány ezt egy nő segédletével megélni úgy, hogy ő maximálisan segít benne. Látod, például ezért sem írok könyvet, mert annak a technikának a részleteiről, amit Zsófi ezért a szabadságért felkínált, soha nem mesélnék. Ott az őszinteségnek lett egy olyan hétköznapi működési módja, aminek a technikáját nem tárnám a világ elé. Igazán mélyen feltárulkozni sosem fogok. Ha igazán feltárulkoznék, azt nem biztos, hogy sokan megbocsátanák. De ezek rébuszok. Csak felület. Eddig tart a mélység, ameddig én elmegyek.

– Annyit árulj el, hogy élsz most?

– Tisztán. Az életemben hála Istennek vége lett ennek az időszaknak, le tudtam zárni ép ésszel, egészségesen, saját akaratból. Ez benne a legszebb. Öt-hat éve történt, amikor megismertem Juditot, aki később a gyermekem anyja lett. Immár vele is túl vagyunk a kritikus öt éven, ennyi időt korábban még senkivel sem töltöttem. Amint említettem, a leghosszabb kapcsolatom is csak négy és fél évig tartott. Amióta pedig megszületett Ráhel, aki lassan négy éves lesz, különösen más életet élek, mint eddig.

 

„SZERETEK A MAGAM TÖRVÉNYEI SZERINT DOLGOZNI”

 

– A végletek emberének tűnsz.

– Ezt vállalom!

– 1995 óta figyelem külső szemlélőként a pályafutásodat, és a legnagyobb szélsőségeket produkálod. Szerencsére nem csak engem utasítottál el, amikor interjút kértem, hanem olyan nagy neveket is, mint Vitray Tamás, vagy Friderikusz Sándor. Legendásan híres voltál arról, hogy féltve őrzött magánéletedről egyáltalán nem nyilatkozol, aztán fordult az élet, és jött a másik véglet. Bulvárlapokban meséltél egészen részletesen vagy egy válásról, vagy egy új szerelemről, vagy a szüleiddel való szintén nem mindennapi kapcsolatodról.

– Szeretek a magam törvényei szerint dolgozni. A kihagyásaim azért vannak, mert amikor végképp nincs a szakmámmal kapcsolatban mondanivalóm, akkor szeretek csendben, békében maradni. Azért járatni a számat, hogy az újság harmadik oldalán szerepeljek egy kis képpel, annak semmi értelme. Nagyon fájlalom, hogy manapság a zenész szakmáról egy magamfajta embernek nagyon kevés kérdést tesznek fel. Sajnos ma már nem erről szól a sajtó, mindenki a másik magánéletét firtatja. Az újságíró társadalom jobban támogathatná a zenészeket azzal, hogy igazi zenei vonatkozású cikkeket írnak. Egyébként milyen bulvárlapban láttál?

– Például az egyik hetilapban, ahol édesapádról meséltél.

– Van egy sajtós hölgy a csapatomban, Hámori Eszternek hívják, akire feltétel nélkül hallgatok, mert tudom, hogy nem vinne bele semmilyen csapdába. Ő javasolta, hogy azt a hetilapot nyugodtan engedjem be egy picit a privát szférámba. És nem láttam abban kivetnivalót, hogy az apámmal való kapcsolatomról beszéljek.

– Azt mondtad az említett anyagban, hogy édesapád nagyon gyengén teljesített apaként, és a halálát megelőző tíz évben már nem is beszéltetek.

– Negyvenéves lehettem, amikor csináltam egy óriási leltárt magamban az apámmal kapcsolatban, aki egyébként sebész volt, egy kitűnő szellemiségű, de bohém férfi. Számba vettem mindazt, amit elkövetett ellenünk – az édesanyámmal és a családjával szemben –, és úgy döntöttem, nem szeretnék vele találkozni. Akkoriban ő már súlyos beteg volt, én pedig nem akartam neki pont a betegágyánál szemrehányást tenni. A lehetőségről pedig addigra már lecsúsztunk, hogy szemtől szemben, férfiként beszéljük meg a dolgainkat.

– A végleteknél maradva: évtizedeken át hangoztattad, hogy erre a világra nem érdemes gyereket szülni.

– Egyszerűen meg akartam kímélni a születendő gyermeket a veszélyes jövőtől. Annyit hallottam előtte a földi létünk egészére váró ökológiai katasztrófákról. Aztán, amikor Juditom állapotos lett, azt mondta, inkább az élettel törődjek, ne a szorongást okozó körülményekkel. Minden ember nehéz időben jött a világra, nem szabad ezzel foglalkozni. És igaza volt. Ma már visszagondolni is hihetetlen, milyen elszántan védtem az érveimet éveken át, hiszen látom, érzem, mekkora boldogságot okoz a kislányunk, Ráhel, aki igazi szerelemszövetségben született.

 

„A MAI NAPIG SZERETNÉK VÁLASZT KAPNI ARRA,
MI TÖRTÉNHETETT ÉDESANYÁM LELKÉBEN”

 

– Van egy fájdalmasan őszinte vallomás a sokat emlegetett „Révész 1993”-as lemezen „Anya” címmel.

– 23 éves voltam, amikor édesanyám eldobta magától az életet. A mai napig szeretnék választ kapni arra, mi történhetett az ő lelkében. Ám erre valószínűleg soha nem fogok magyarázatot találni.

– A dal ezzel a szöveggel indul: „Sokat szenvedtél, míg végre sikerült”:.. Több öngyilkossági kísérlete is volt?

– Szám szerint hat. Volt, hogy gyógyszereket szedett, vagy a metró alá ugrott. Anyám volt a budapesti metrótörténelem első öngyilkosjelöltje 1974-ben. Azt még túlélte, majd két évvel később, 1976 szeptemberében halt meg. Két hosszú esztendőn át próbálkozott, és egyik kísérlete sem volt felületes.

– Ennek is komoly lélektana lehet egy huszonéves fiatalember lelkében.

– Gondolhatod… Pedig akkor már évek óta nem éltem az ő háztartásában. Az igazi anya-fiú kapcsolat sosem volt meg közöttünk. Valójában minden szétesett körülöttünk. Ez a múltban gyökerező, kibogozhatatlan történet.

– Ezek begyógyíthatatlan sebek a lelkedben?

– A kérdőjelekkel nem tudok mit kezdeni… Sajnos nem volt köztünk olyan intim pillanat, amikor elmesélte volna a sok-sok kísérletnek a valódi okát.
 

„KOVÁCS ÁKOS AZT MONDTA,
A 2003-AS LEMEZEM CÍMÉT – ’VÁLTOZTAM’ – MEGSPÓROLTA VOLNA KÉSŐBBRE.
UTÓLAG AZT MONDOM, IGAZA VOLT…”


– Térjünk vissza a szakmához. A Piramis 2006-os Aréna koncertjei után több helyen nyilatkoztad, hogy szeretnél szólóban is útra kelni, 2009-ben volt néhány koncerted egy veszprémi zenekarral, akikkel akusztikus hangszerelésben adtátok elő a dalaidat. Kudarcként élted meg, hogy abból a szériából nem jött létre a vágyott országjárás?

– Nem. Már csak azért sem, mert egy nagyon különleges dolognak az alaphangját ütöttük meg a srácokkal. Nagyon jó, hogy az a próbafolyamat és azok az előadások megtörténtek.

– Az volt az előszobája a mostani, Zajzon Gáborral történő munkának?

– Igen. Az akusztikus hangzás felé törekvésnek mindenképpen a küszöbe volt. Sajnálom, hogy az a munka ott és akkor nem tudott tovább fejlődni, de nem lehetetlen, hogy a Zajzon Gáborral való munka esetleg abba az irányba is kiteljesedik. A Gáborral történt találkozás, és a színpadi lét így, ahogy van teljesnek mondható, mert a koncertjeink utáni visszaigazolás ezt sejteti. A bővülés azonban nem kizárt.

Visszatérve az eredeti kérdésedre, hogy kudarcként éltem-e meg 2009-es történéseket. Van egy csoda ember a szakmában, Erdélyi Péternek hívják, ő volt a 2003-ban megjelent lemezem zenei producere. Ő mondta annak idején, hogy függetlenül attól, milyen sikere lesz az albumnak, nagyon-nagy dolog, hogy egyáltalán megvalósult. És valóban, ha a mai napig bárki meghallgatja azt a korongot, mind hangzásban, mind minőségben roppant korszerűre sikerült. Kölcsönvéve Péter gondolatát, minden egyéb zenei megmozdulásommal így vagyok: jó, hogy megvalósultak a 2009-es előadások is.

Kovács Ákos annak idején azt mondta, a 2003-as lemezem címét – „Változtam” – megspórolta volna későbbre. Utólag azt mondom, igaza volt. Az a korong zeneiségében nem hozott változást. Az igazi változás most történik mind hangzásban, mind ars poeticában.

Ákost egyébként nagyra tartom gondolkodó emberként. Rengeteget fejlődött az évek alatt, mindig odafigyeltem a dolgaira. Az utánunk következő generációnak az egyik csillogó ékköve.

 

„AMIBE BELEKÉPZELEM MAGAM,
AZ ÁLTALÁBAN MEG IS TÖRTÉNIK”

 

– Álmodtál már koncerttel?
– Van egy olyan készségem, hogy a megtörtént dolgok előtt már jóval korábban bele tudom élni magam. Bele tudok helyezkedni szituációkba. Ez valószínűleg a víz jelemnek – rák csillagjegyben születtem – is köszönhető. És a vízi jel állítólag képes minden formát felvenni. Tehát egy esemény bekövetkeztét formailag képes vagyok előre átélni, feldolgozni.

– Vizualizálod?
– Igen. És spiritualizálom is egyszerre, vagyis nagyon belehelyezkedem az adott élethelyzetbe.

– Ezt nevezik a vonzás technikájának.
– Nem tudom, minek nevezik. Ez inkább egy  imaginációs technika, amit régóta megélek. Amibe beleképzelem magam, az általában meg is történik.

– Tisztában vagy azzal, hogy erre a technikára ma már komplett iparág épült?

– Nem.

– Millió magyar nyelvű ezoterikus könyv jelent meg az elmúlt években a „pozitív gondolkodás” jelző alatt. Vonzd be magadnak, álmodd meg magadnak…

– Nézd, a mi szakmánknak eleve ez az alapja. Elképzelünk valamit, hogy az adott dal miként fog megszólalni. Minden e körül forog. Egy zeneszerző már előre hallja, hogy az akusztikus gitáron megpengetett hang később hogyan fog kiteljesedni. … Ez egy szakmai készség.

És azt is előre hallom, hogyan szól majd lemezen az adott dal. Akármilyen is a gazdasági helyzet, a mi generációnk még lemezben gondolkodik, méghozzá egységes nagylemezekben. Régen ez dédelgetett kincs volt, hogy egyáltalán lemezt adhatott ki valaki, amelyen 12-14 dala is szerepelt. Régi vágású módon még mindig a nagylemezre készülök, és ez évekig eltart. Most is az foglalkoztat, hogy belátható időn belül szülessen egy új lemez, amire már minden anyagom megvan. 20-25 dal zenével-szöveggel teljesen készen van. Boldogan vinném ezeket színre, mert úgy érzem, értékes dalokat alkottam. A korábban említett módon nagyon alaposan, szívvel és lélekkel csináltam.

Tudod, András, manapság azzal vagyunk bajban mi, régi vágású emberek, hogy a lemez már csak nekünk fontos. Nem tudom, melyik kiadóhoz fordulhatnék. A te orgánumodat is kihasználva jelezném: ha egy lemezkiadó úgy érzi, foglalkozna velem, szívesen állok elébe egy beszélgetésnek.

– Magánkiadás szóba sem jöhet?

– Olyan bátor ember nem vagyok, hogy magam adnék ki egy lemezt, de elképzelhető, hogy rá fogok kényszerülni.  A mai gazdasági klímában megértem a kiadók visszafogottságát. Ugyanakkor a zenészeknek is élniük kell valamiből. Ráadásul úgy érzem, hogy az a 12 dal, amit egy lemezen színre vihetnék, mind nagyon hiteles és nagyon értékes.

 

„NEM ÉRDEKEL MÁR A PIRAMIS.
ÉS ÚGY ÖSSZESSÉGÉBEN A ROCKZENE SEM”

 

– Az egyik faluban láttam egy Piramis plakátot. Egy jövőbeni koncertet hirdetett az új felállással, három régi taggal, és két újjal, amelynek az énekese Csoki, az egykori Manhattan együttesből. Zavar, hogy használják a nevet?

– A Piramis névhez semmi közöm, hiszen a név, és a zenekar már a csatlakozásom előtt is létezett. Ettől függetlenül ízléstelennek tartom, hogy ezen a néven futnak. Az is furcsa, hogy Janó, Pinyóka és Gallai a saját emlékzenekarukban játszanak. Nem értem, miért nem írnak új dalokat, hiszen potenciális szerzők vannak a csapatban.

– Csoki megkeresett, mielőtt Piramisra változtatták a nevüket?

– Nem.

– Ha a környéken lesz koncertjük, elmész?

– Nem. A Piramis egyáltalán nem érdekel már. De úgy összességében sem érdekel már a rockzene. Az egész hangzásvilág nagyon távol áll már tőlem.

A Police-hoz képes inkább Sting ars poeticáját érzem magaménak. Annyira más, annyira finom, lebegő, és annyira szabad térfogatokban utazik, hogy az felemelő. Egy csoda.

 

„KÖNNYEDÉN ÉNEKELEM KI ÚJRA
A 18 ÉVES KOROMBAN MEGÉLT HANGOKAT”

 

– Milyen zenét hallgattál utoljára otthon?

– Stonest. A legutolsó amerikai turnéját figyelemmel követtem. Az időeltolódás miatt minden másnap néztem a YouTube-ra feltett zenéket az aktuális koncertekről. Dallasban, Minneapolisban és New Yorkban is játszottak – óriási sikerrel. Ez a teljesítmény mérhetetlenül tiszteletreméltó az ő korukban. Különösen Jaggeré, aki 70 évesen is énektanárral járja a turnét, és minden koncerten tökéletesen énekel ugyanabban a hangnemben, ugyanazzal a lendülettel. Mintha 50 évvel ezelőtt lennénk, amikor elkezdték.

Ráhel lányunk még négyéves sincs, de már most szereti a Stonest. Mindig mondja, hogy Mick Jaggert szeretné látni, de azt is roppant mód élvezi, ahogyan beszél. Legutóbb is nagy élménnyel hallgatta a Hyde Park-béli koncert előtti másfél perces beköszönőt, ahol az elmúlt évekről beszélt az énekes. Hihetetlen karizmájuk van ezeknek a fickóknak. És hihetetlen kondíciójuk. Jagger ezen a turnén olyan magasságokat énekelt meg, amelyet korábban soha nem hallottam tőle. Ez nyilván azért van, mert minden áldott nap énektanárral trenírozza magát.

– Ehhez képest te hogyan képezed magad?
– Nem tanárral, de én is foglalkozom magammal. Főleg a koncertek előtt. Akár kutyasétáltatás közben is kihasználom azt az egy órát, és nekiállok. Ennek a tréningnek megvan a hétköznapjaimban a rendje. Örömmel számolhatok be róla, hogy a 18 éves koromban megszólaltatott hangjaimat könnyedén énekelem meg ma is. Ez óriási ajándék számomra!

Amikor valakinek elmegy a hangja, kizárólag magát, és az életmódját okolhatja érte. Több városban élő pályatársam védelmében mondhatom, hogy ennek egyik fő oka a szennyezett levegő. Ne felejtsük el, hogy mi sokkal nagyobb levegőkészletből gazdálkodunk, mint egy átlagember. A városi életforma pedig szennyezi a hörgőket, a tüdőt. És ehhez jön még a dohányzás, az éjszakázás… De sok zenésztársunk bizonyította már a nagyvilágban, hogy a hang mégsem olyan könnyen elveszíthető. Már említettem, hogy a Generálban 18 évesen eredeti magasságban felénekelt dalokat ma ugyanúgy eléneklem. Sőt, vannak dalok, amelyeket még fentebb játszunk a mostani országjáráson. Például a Gyere közelebb című Piramis dalt. Azt annak idején lentebb játszottuk a zenekarral.

De nem akarok a magas hangokkal bravúrozni, sőt, szívem szerint inkább a jövőben a mélyebb tónusok felé kalandoznék. Írtam néhány ilyen dalt, már ebben a szellemben. Az egyiknek az a címe, hogy „Köszönet a nőknek”.

– És mit köszönsz a nőknek?

– Majd odaadom a szöveget, olvasd át. Abból kiderül, mit köszönök nekik, mintha most beszélnék róla.

 

 „KOMOLY NAPIRENDJE VAN AZ ÉLETEMNEK,
AMIHEZ A REGGELI TORNA IS HOZZÁTARTOZIK – GÉPEK NÉLKÜL”

 

– Minek köszönhető, hogy nem híztál el, és hatvanévesen is így nézel ki?
– Odafigyelek magamra. A téli hónapokban azért feljön egy-két kiló, de sok mozgással rendben lehet tartani. Minden nap tornázom néhány percet – gépek nélkül. Nem kell izzasztó dolgokra gondolni, inkább feszesen nyomom a fekvőtámaszokat. Van egy napirendje az életemnek, amihez ez is hozzátartozik. Futás helyett például hatalmasakat barangolok. Van egy otthoni, tíz percbe sűríthető feszes gyakorlatsor, amitől aztán egész nap jól érzem magam. Néha, főleg, ha kimaradnak napok, kicsit feljebb tolom a penzumot. Utána vagyok olyan szigorú magamhoz, hogy azt mondom, „Sándorka, ami kimaradt, azt végigcsinálod egy napon”. A magunkfajtának tréningezni kell a tüdejét különböző gyakorlatokkal. Az orron bevett és szájon át kifújt levegővel olyan tüdőtérfogat-tágulatot tudsz magadnak csinálni, amitől igazán erősnek érzed magad. Még a bőrszíne is megváltozik az embernek. Kifehéredik, kivilágosodik. A tüdő a világ belélegzése. Annak tisztántartása, karbantartása óriási feladat. A városban én is éreztem, hogy sajnos el tud koszolódni a légző rendszerünk.

– Aztán a jó levegőn ki is tud tisztulni?

– Azt már csak remélem. Egyébként én a városban ugyanilyen hatalmas sétáló voltam.

– Láttalak is néhányszor az utcákon bandukolni.

– Könnyen láthattál. Elindultam a Kosztolányi tértől, és átmentem a hetedik kerületi Rózsa utcába egy vegetáriánus étterembe ebédelni. Ez oda-vissza 12 kilométer séta, és ezt gyakran naponta megtettem. A városban persze nem voltak illúzióim, hogy a kis utcákban jobb a levegő, pontosan tudtam, hogy ugyanazzal a turbulenciával kapom a szennyezett levegőt. Ennek ellenére ott is rengeteget mentem.

 

„MOBILTELEFONOM-, ÉS KÁBELTELEVÍZIÓM TOVÁBBRA SINCS.
AZ UTOLSÓ MOHIKÁNOK EGYIKE VAGYOK,
AKI E KÉT INSTRUMENTUM NÉLKÜL IS TÖKÉLETESEN BOLDOGAN ÉL”

 

– Meglepődtem, hogy te magad válaszoltál a Facebookon.

– Miért?

– Korábban mobiltelefonod sem volt, tévét nem néztél, és kívülállóként úgy tűnt, minden modern technikát megvontál magadtól.

– Mobiltelefonom továbbra sincs, és a televízió már húsz éve nincs bekötve. Ugyanakkor a világháló fontosságát beláttam. Az interneten bármit meg lehet találni. Felfogtam, hogy annyira nem szolgáltathatom ki magam, hogy állandóan a szomszédhoz járkálok leveleket megválaszolni, és mást sem illik ennyire kihasználni. Az internet öt évvel ezelőtt be lett kötve. Nem mondom, hogy profi vagyok, de leveleket simán megírok, és naponta másfél órát eltöltök a gép előtt.

– A Facebookot ki ajánlotta?

– A menedzserasszonyom, Kersák Hugi, és értem is, hogy miért, mert ma ez az egyik legintenzívebb orgánum. Az oldalamon már több, mint tízezren vagyunk. A születésnapomon ötvenezres nagyságrendben köszöntöttek, utólag is nagyon köszönöm nekik.

Korábban is hallottam a kedvesemtől, Judittól, hogy ez egy nagyon aktív dolog, és megértettem a fontosságát. Pláne, amikor megpillantottam, hogy nagy kedvenceim, Robert Plant, meg Steven Tyler is ott vannak, akkor azt mondtam, talán nem veszi zokon a világ, ha én is ott leszek. Erre az orgánumra sosem mondtam, hogy nem, de a televízióra továbbra is azt mondom, és a telefonra is. Nincs szükségem rájuk. Én vagyok az utolsó mohikánok egyike, aki e nélkül a két instrumentum nélkül is tökéletesen boldog.

– Újságot járatsz?                     
– Évek óta nem. Nem is nagyon olvasok lapokat.

– Könyveket?
– Azokat igen. Francoise Gilot „Életem Picassoval” című művét olvasom éppen, aki 60 és 70 éves kora között élt együtt a mesterrel, és két gyermeket szült neki. Letehetetlen. A közepénél tartok. Határ Győző háromkötetes életmű vallomásának második kötetét is elkezdtem, Churchill életének a kétkötetes verziója pedig tavaly téli olvasmányom. Rengeteget olvasok.

És rengeteg időt töltök a gyermekemmel.

 

„AZ ERKÖLCSI MEGTISZTULÁS AKKOR TÖRTÉNT MEG AZ ÉLETEMBEN,
AMIKOR A GYERMEKEM MEGSZÜLETETT”

 

– Milyen új érzésekkel ismertetett meg a gyermeked?

– Tegnap egy tíztagú asztaltársaság előtt bátortalanul arra kértem Ráhelt, hogy énekeljen. Erre ő hiper-nyugodtan, elképesztő békésségben elkezdett énekelni. Nem feszengve, szerényen, de nagyon szépen intonálva énekelt. Szívmelengető érzés volt.

(hosszan gondolkodik)

Milyen új érzéseket ad? Hogyan lehet ezt tömören megfogalmazni? Nézd, az élet legmagasabb rendű csodája, ami az emberi fejlődéstörténet állomásain vezet át engem.

Egyedülálló élmény – ezt minden szülő tudja. És minden nap csodát kínál szókincsben, mimikában, gesztusokban, váratlanságban, humorban – az ő szájában, a mosolyával, a bizalmával. Ez valami elmondhatatlan érzés.

Minden apró momentumra emlékszem az életéből. Az első kis kézírását is eltettem. Minden kis megnyilvánulásán a fejlődést látom. Nem tud még írni, de azt már megtanulta, hogy cica. És már az A-betűn is látom, hogy fejlődik, hiszen szebben írja. De nem akarok itt áradozni.

– Más ember lettél, amióta ő van?
– Nagyon. Az igazi kardinális változások az óta történtek meg az életemben, amióta ő van. Az erkölcsi megtisztulás is akkor történt meg az életemben, amikor a gyermekem megszületett. A szakmámhoz is hihetetlen nyugalommal állok, ami nyilvánvalóan ennek a lelkiállapotnak köszönhető. Arra a kecskeméti koncertre is, ahol ott voltál, a legteljesebb nyugalomban készültünk, ahogyan minden egyes előadásra. Már a helyszínre vezető út is nyugalomban telik, majd a színpadra lépés pillanata, és a színpadi lét is. Valami nagyon megváltozott lélekállapot ez.

– A kritikus helyzeteket is másképp kezeled?
– Sokkal.

– Márpedig kritikus helyzetek az utóbbi esztendőkben minden nagyobb színpadi megnyilvánulásaid előtt voltak. A mostani turnén is el kellett halasztani pont a sokat emlegetett kecskeméti koncertet egy betegség miatt, ahogyan a 2006-os Piramis koncerteken is történt veled baleset.

– Ez pszichoszomatika. Ha az idén történteket nézzük, azért a Gáborral való munka joggal tölthetett el bizonytalansággal. Nem tudhattam, hogyan fogadja majd a közönség ezt a fajta megnyilvánulást, hogy két ember ül a színpadon mindenféle díszlet nélkül. Nem füstölünk, nem dübörgünk, mindössze egy vetítő van a hátunk mögött, az is azért, hogy a múltamat demonstrálja. Nyilvánvalóan a pszichoszomatika kikövetelte még magának azt a pár nap pihenőt az elején. Akkor az olyan tehetetlen állapot volt, hogy nem tudtam színpadra menni.

Egy súlyos megfázás miatt elment a hangom. Innen húsz kilométerre megkaptuk egy település kultúrházát. Tél volt még, egy kivételesen hideg időszaka az évnek, nagy havak estek. Be akarták indítani a fűtést, ami nem működött, mert elromlott a keringető-szivattyú, de a főpróbát meg kellett tartanunk. Két egymást követő napon 8 órán keresztül a 12 fokos levegőből szippantottam nagyokat, mert a főpróbán meg kellett mutatni a technikának, hogy miről is szól ez a dolog. Nem lehetett félgőzzel énekelni. Meg is lett az eredménye. A történtek arra motiváltak, hogy még többet foglalkozzam a hangommal.

Ettől függetlenül nyugalommal éltem meg. Utólag is köszönöm mind a menedzserasszonynak, mind a közönségnek a hitet és bizalmat, hiszen minden elhalasztott koncert pótlásán nagyon sokan voltak végül. Szívből remélem, hogy többet már nem lesz ilyen.

 

„MONSTRE KONCERTEKEN MÁR NEM FOGOK FELLÉPNI.
A 2011-ES DEMJÉN BULIK VOLTAK AZ UTOLSÓK, AHOL ÉNEKELTEM”

 

A 2006-os Piramis koncertek pedig annyi teherrel jártak… Rengeteg volt már köztünk a feszültség.

Rüdiger Dahlke és Kurt Tepperwein írtak egy nagyon figyelemre méltó könyvet „A lélek nyelve a betegség” címmel. A 350. oldalon írnak az Achilles-szakadásról. Állítólag ez a lehető legerősebb ina az embernek. Az ő feltételezéseik szerint valami elképesztő méltatlan körülmények összjátékának köszönhető egy ilyen szakadás. A Piramisban minden feltétel adott volt ehhez. Nem csodálkozom. Ilyen módon én vittem el a balhét.

Utólag azt mondom, az is kellett és jó volt, mert a lábadozási időszakban született meg ennek a más zenei megnyilvánulásnak a gondolata. Begipszelt lábbal ültem az ablakban, akusztikus gitárommal a kezemben. A 2009-es megnyilvánulásnak minden alapgondolata akkor körvonalazódott. Akkor döntöttem el, hogy a Piramis-féle vonalat soha többé nem akarom csinálni. Magát a zenei irányzatot sem. Úgy gondolom, a monstre koncertekből is a 2011-es Demjén bulik voltak az utolsók, ahol vendégként Presser Gábor és Rózsi oldalán elénekeltem három dalt.

Ma már, hála Istennek, teljesen rendben van a lábam, ennek ellenére azt gondolom, ez a stílus jobban illeszkedik abba a lélektani ars poeticába, amelynek mentén el tudom képzelni életem hátralévő részét.

Hatvanévesen az ember már érzi az idő parancsát. Éppen ezért még következetesebben és hitelesen szeretném az utamat járni. Emberközeli koncerteket szeretnék, gyönyörűen megélt pillanatokkal. Az országjárást folytatjuk. Nemrég DVD-re rögzítettük az előadás anyagát méltó környezetben, a bikali Puchner-kastélyban. Ez egy 15 hektáros birtok és tulajdonosa, Kollár László úr megtisztelt azzal, hogy ezer százalékosan mellénk állt, régi nagy zenebarát. Szerettük volna, hogy a mi kis szerény színpadi világunkból, ha a kamera bárhová elkalandoz, ízléses, szép környezetet lásson, ami sikerült.

– Nem bírom megállni, hogy a végén meg ne kérdezzem: „gyüttment” vagy ebben a faluban?
– Nem. Teljesen befogadott a falu, roppant jó viszonyban vagyok a helyiekkel. Ez egy hihetetlen békés lelkületű település nagyon sok energiával, lendülettel. Tengernyi vállalkozás van, abszolút vitális közeg. Az a végletesség, amire velem kapcsolatban céloztál, elképesztő módon manifesztálódik egy ilyen közösség életében. A hihetetlen nyugalom, és az őrült aktivitás. Különleges rezgésszámon élünk. Sok sorstársam jött ide a környező településekről, sőt hozzám hasonlóan Budapestről. Sokan vagyunk bevándorlók, de itt nem nehéz otthonra lelni.

SZERESD A MÉLYINTERJÚKAT A FACEBOOKON IS! KATTINT IDE ÉS LÁJKOLD OLDALUNKAT!

https://www.facebook.com/bizalomepites/

Izgalmas fórumtémák, nyereményjátékok, aktív közösség!

Vissza az oldal tetejére!