Mező Misi: "Nem az a lényeg, milyen színű a bőröd"

 

„Borzasztó módon meg tudok haragudni emberekre. Heves vérmérsékletű vagyok, és képes vagyok tízéves komoly barátságokat egyik napról a másikra elfelejteni. Viszont egyik napról a másikra meg is tudok bocsátani. Ha úgy kelek fel reggel, simán írok egy e-mailt, amelyben a jobbomat nyújtom annak, aki korábban megbántott…”

 

Fotó: TV2

 

Lélekben évek óta készültem a Magna Cum Laude énekesével való találkozásra, de valahogy soha nem keresztezték egymást az útjaink. Pedig jól ismerem valamennyi lemezét, nem csak a Magnával kiadott albumokat. Millió koncerten voltam, interjú mégsem készült az elmúlt 14 esztendőben.

Aztán közös barátunk, Szolnoki Péter egy hosszú utazás során azt mondta, Mező Misivel mindenképp beszélgetnem kell, mert ő is olyan „jó ember”, amilyenek mi vagyunk.

Ez a mondat csengett a fülemben, amikor megkerestem.

 

– Mire gondolhatott Szolnoki Peti, amikor azt mondta, jó ember vagy?

– András, ne kérdezz ilyeneket… Az ember nem tudja magáról eldönteni, milyen. Vannak időszakok az életben, amikor mindenkinek meg akarsz felelni, és kizárólag a jó tulajdonságaidat, a szebbik feledet mutatod. Aztán eljön egy pont, amikor már nem foglalkozol ezzel, hanem magadat adod. Petit ebben a korszakomban is ismert, és csak remélni tudom, hogy arra célzott, emberileg semmit nem változtam.

– Nálad mikor jött el az a bizonyos pont?

– Körülbelül két éve. Ettől függetlenül a zenélés, a színpadi jelenlét ugyanúgy alkalmazkodás. Leginkább a közönséghez. Aztán a színpadon is eljön egy pont, amikor már nem csak nekik, hanem inkább saját magadnak akarsz megfelelni. S ha ez találkozik a közönség ízlésével is, az külön ajándék.

 

„TISZTÁBAN KELL LENNED A KÉPESSÉGEIDDEL,
HINNED KELL MAGADBAN”

 

– Mióta tudod, hogy amit csináltok, az jó?

– Az első perctől kezdve. Máshogy nem is lehet. Mindegy, mivel foglalkozol, lehetsz te fűtés-, gáz-, vagy villanyszerelő, tisztában kell lenned a képességeiddel, hinni kell benne. Minden reggel úgy kell felkelned, hogy amit csinálsz, az a legjobb. Igenis a legjobbnak kell lenned, hiszen mindenkiből csak egy van. Belőled is csak egy van. Sándor Andrásból sincs több ezekkel a képességekkel. A Magna Cum Laude zenéje sem hasonlít máséra.

– Hogyan telt az első hét évetek a Magnával?

– Az keserves volt. De akkor is hittünk magunkban, épp azért vagyunk a mai napig együtt, mert hittünk a dalainkban, egymásban. Tudtuk, hogy amit csinálunk, az jó. Annak ellenére, hogy roppant makacs és önfejű zenekar vagyunk, mindig tudtuk, hol a helyünk.

Sok ellenpéldát látok mostanában a fiataloknál, hogy nem tudják magukat hova helyezni, melyik polcra valók. És milyen az ember? Mindig feljebb képzeli magát, mint ahol éppen tart. Pedig tudni kell helyén kezelni a dolgot.

És ez lehet szimpatikus másoknak bennünk – Szolnokiban, benned, bennem, akik hasonló értékrenddel bírunk –, hogy tudjuk magunkat hova helyezni.

– Van egy lemezem, amit nagyon szeretek, te énekelsz rajta spanyol nyelvű dalokat. La Bomba a csapat neve.

– Nocsak… Miket tudsz…

– Ez a formáció párhuzamosan futott a Magnával?

– Évszámokkal bajban leszek, de ha jól emlékszem, a La Bomba egy évvel korábban alakult, mint a Magna. Egymás mellett futott akkoriban két sínpár. Amikor Hevesi Imrével zenélhettem a La Bombával, az óriási lecke volt számomra. Az volt a legnagyobb tanulmány, hogyan kell előadónak lenni a színpadon, hogyan kell egyáltalán a közönséggel kommunikálni. Ott lestem el mindent. Persze ellenpélda is akadt, hogy mit nem szabad. Hihetetlen tanulóidőszak volt.

Minden embernek, aki zenélésre adja a fejét, és közönségnek akar muzsikálni, minimum előírnék hároméves tanulóidőt. Félreértés ne essék, nem vendéglátózni küldöm a fiatalokat, mi sem vendéglátóztunk. De igenis, játszanak szórakozni vágyó embereknek partikon. Tanulják meg a szakmát. Sajnos ennek a hiánya érződik ma nagyon a zeneiparban.

– Szeretted a La Bombás időszakot?

– Nagyon. Olyan zenészek mellé kerültem, akik már évek óta a pályán voltak akkor. A zenei alázatot, a szakmát ott tanultam meg. 2005-ig voltam velük.

– Olyan sokáig? Azt hittem, ez előbb véget ért. 2005-ben már javában dübörgött a Magna.

– És akkor sem önszántamból távoztam a zenekarból. Ki lettem rúgva. Hevesi Imi elküldött. Valójában a mai napig nem tudom, miért. Talán féltékenységből. Jellemző volt arra az időszakra, hogy a La Bombából éltem, mivel a Magna akkor még nem tartott el. És amit megkerestem a La Bombával, azt beletettem a Magnába.(mosolyog)

– A Magna szívügy volt?

– Mindkettő. Nekem a La Bomba is szívügyem volt. Ameddig tudtam, egymás mellett csináltam a kettőt. Ma már azt mondom, ha újrakezdeném, biztosan nem mennék ebbe bele. Egy seggel nem ülnék meg két lovat. Nem lehet. Valamelyik zenekar biztosan megsínyli. Tanultam ebből is.

– Ott tartottunk, hogy Hevesi Imre kirúgott.

– Ez egy faramuci történet. Nem állt elém, hanem az egyik zenésztársamtól tudtam meg, hogy ki vagyok rúgva. Elhoztam a próbateremből a cuccaimat, és teljes gőzzel csináltam a Magnát.

– Fájt ez neked?

– Hogyne fájt volna. Szerettem volna, ha ez korrekt, egyenes módon van elintézve.

 

„BORZASZTÓAN TUDOK HARAGUDNI EMBEREKRE.
KÉPES VAGYOK TÍZÉVES BARÁTSÁGOKAT ELFELEJTENI”

 

– Hevesivel azóta sem beszéltétek meg a történteket?

– Épp ezzel akartam folytatni. Az a típusú ember vagyok, aki nem szeret haragot tartani. Utálom az elvarratlan szálakat. Egyik reggel úgy ébredtem fel, hogy kinyitottam a laptopot, és küldtem Hevesi Iminek egy e-mailt. „Imi, történt, ami történt, én a jobbomat nyújtom, béküljünk ki, mert nem szeretem ezt az állapotot”. Hamar válaszolt is. Azt írta, fantasztikus ember vagyok, mert hatalmas kő esett le a szívéről. Azóta remekül elvagyunk. Ha Pesten játszanak, találkozunk. Vagy feljön hozzánk, vagy elmegyek a bulijukra, esetleg összefutunk egy kávéra.

– Másnak is képes voltál megbocsátani hasonló módon, ahogyan Hevesinek tetted?

– Borzasztó módon meg tudok haragudni emberekre. Heves vérmérsékletű vagyok, és képes vagyok tízéves komoly barátságokat egyik napról a másikra elfelejteni. Viszont egyik napról a másikra meg is tudok bocsátani.

– Mikor hallottad utoljára a La Bomba lemezt?

– Az idejét sem tudom… Nem szeretem, és nem is szoktam a saját lemezeimet hallgatni. A Magnát sem hallgatom szívesen. Talán csak egyetlen albumunkat, az utolsót, a Belső égést. Az a legütősebb. Az eddigi legjobb lemezünk.

– Szerintem is. Ott voltam a lemezbemutató koncerten a Symában, s olyat tapasztaltam, amit hazai zenekarnál még soha. Egyhuzamban, egymás után eljátszottátok a teljes album anyagát.

– Épp ez volt a célunk, hogy olyat csináljunk, amire még nem volt példa. Mert ilyenkor általában „lemezbemutató” címén kiválasztanak néhány dalt a korongról.

– A Magnában a négyesetek (ötösötök) szövetsége valóban olyan szoros, amilyennek kívülről látszik?

– Nézd, nem egy Red Hot Chilli Peppers-jellegű zenekar vagyunk, ahol hihetetlen szoros összetartás és barátság van. 15 évet lehúztuk egymás mellett… A mi barátságunk ennél speciálisabb. Nem hívjuk fel naponta egymást, és nem is lógunk egymás nyakán. Nem tudunk egymás minden rezdüléséről.

Azt viszont tudjuk, hogy amit csinálunk, az jó. Nem hiszek a véletlenekben, nekünk találkoznunk kellett ahhoz, hogy közösen alkossunk valamit, és adjunk az embereknek.

Természetesen a zenekarunk életében is voltak hullámvölgyek. Hazudnék, ha azt mondanám, nem fordult meg a fejünkben, hogy abbahagyjuk. Mint minden normális zenekar életében. Nehogy már a 15 év alatt ne legyenek ilyen periódusok! Dehogynem! Azonban ennyi idősen, és ennyi együtt töltött esztendő után az ember érettebb, bölcsebb, átgondoltabb döntéseket hoz. Inkább mérlegel ahelyett, hogy forró fejjel döntene. Mi az, amit nyerhet ezzel, és mit veszíthet.

– Te sokat veszítenél?

– Úgy gondolom, hogy igen. De nem csak én gondolom így, hanem a zenekarból mindenki. A legfontosabbat biztosan elveszítenénk: nem muzsikálhatnánk együtt. Nem adhatnánk egymásnak örömet. Nálunk az elsődleges szempont az, hogy mi örüljünk annak, amit alkotunk. Mi örüljünk egymásnak. Annak, amit a másiktól kapsz zenében. És ha ennek a közönség is örül, az tényleg plusz ajándék. Valószínűleg ez a siker titka a Magna életében, hogy csinálunk valamit, ami nem mesterkélt, nem izzadtságszagú, hanem őszinte, és ezt szeretik az emberek.

Van még néhány példa rajtunk kívül a magyar popiparban, néhány zenekar, akik ugyanígy fogják fel a zenélést, viszont millió ellenpéldája is van ennek. Ami nem őszinte, az hamar kipukkad.

 

„ÉREZTEM, HOGY NEM VEZET MAJD JÓRA,
HOGY MINDEN INTERJÚRA MAGAM MEGYEK.
AZTÁN BE IS IGAZOLÓDOTT, AMITŐL FÉLTEM…”

 

– Azzal, hogy hoztál egy fontos döntést, és Gyuláról Budapestre költöztél, lelkileg is távolabb kerültél a csapat többi tagjától?

– Sajnos igen. Zenekaron belül érezhető volt egyfajta térdre rogyás. Pedig nem volt annyira szoros a kötelék, de mikor kiszakadsz valahonnan, az mindig egyfajta eltávolodás…

– Ép ésszel fel sem tudtam fogni soha, hogyan lehet rendszeresen olyan messziről, Gyuláról ingázni.

– Épp az ingázás szívta le a zenekar erejét és pénztárcáját. Gondolj bele, mi lehetett abban az időszakban, amikor még nem volt sikeres a produkció, amikor csak mi hittünk benne. Akkor egy tévé- vagy rádióinterjúért is Budapestre kellett utaznunk, mert tudtuk, az előrébb lendítheti a bandát. És ilyenkor meg kellett tennünk oda-vissza 500 kilométert, akár egy 3 perces interjúért is. Akkor még mindenkinek volt civil állása is, amiből a kenyerét kereste, és igenis nagy problémát okozott háromezer forintot beleadni az útiköltségbe. Mindegyikünknek. De valahogy mindig segítettünk egymáson. Aztán eljött az az idő, mikor már teljesen mindegy volt, honnan indultunk koncertre. Budapestről vagy Gyuláról? Tényleg mindegy volt. De ezt a szintet el kellett érni.

– Egyértelműen a távolság miatt költöztél? Eleged lett a folytonos ingázásból?

– Nem. Volt egy kapcsolatom Dobozon, ami tönkrement, és megismerkedtem Budapesten egy székesfehérvári származású lánnyal, aki a fővárosban élt a nővérével és a barátnőjével. Akkor még Gyulán laktam albérletben, és onnan ingáztam Budapestre. Aztán egyik nap úgy keltem fel, hogy mondtam Dórinak, mi a francnak tartok fent egy albérletet odalent, amikor mindig Pesten vagyok. Gyulán egyébként Kilián Imivel, a dobosunkkal laktam együtt. Dóriéknál pont szabad lett egy hely, mert a barátnője elköltözött a barátjához, aztán a nővére is, és ketten maradtunk a Bokréta utcai albérletben. Akkor úgy döntöttem, a kellemest összekötöm a hasznossal. Egyrészt együtt vagyok a szerelmemmel – aki azóta a feleségem és a gyermekem anyja lett –, másrészt végre van Pesten valaki a zenekarból, aki próbálja a csapat dolgait koordinálni.

– Ezt megértették a többiek?

– Mivel a Magna Cum Laude egy nagyon lusta zenekar, így megkönnyebbültek, hogy egy-egy interjú miatt nem kellett felutazniuk, mert Misi elment és megcsinálta. Ők pedig nyugisan elvoltak Gyulán. Volt egy ilyen része is a történteknek.

– Mi rogyott meg mégis?

– Épp ez, hogy mindenhol én voltam, az én arcomat látták. Annak ellenére, hogy én vagyok az együttes énekese, nem szerettem volna ennyire kitűnni ebből a produkcióból. Amitől rettegtem, az el is jött. Elkezdtek úgy emlegetni bennünket, hogy „Mező Misi és a Magna Cum Laude zenekar.” Mindig mondtam a srácoknak, hogy jöjjenek interjúra, legyünk együtt, mutatkozzunk együtt, ne velem azonosítsák a zenét. Ez nem fog jóra vezetni. Nem hallgattak rám.

– Rossz érzés volt a többiekben, amiért nagyobb figyelmet kaptál?

– Igen. Én is éreztem, hogy egyre több helyen kivételeznek velem. És ez nekem is rossz volt, mert én soha nem tartottam magam különbnek ebben a gépezetben. Én ugyanolyan része vagyok ennek, mint a többiek.

Aztán jött a Voice-os történet…

– A szereplésed kiverte a zenekari társaidnál a biztosítékot?

– Szerinted? Persze, hogy kiverte. De úgy gondoltam, hogy 34 évesen ki szeretném magam próbálni ebben is. Jó volt valami mást is csinálni. Voltak kérdések a fejemben, és ezekre válaszokat kerestem.

– Válaszokat is kaptál?

– Igen. Mondtam is a srácoknak, hogy két műsort fogok bevállalni. Abban nem hiszek, hogy több széria beleférne az életembe. Persze egyáltalán nem biztos, hogy leszek a következőben. Az sem biztos, hogy lesz következő. Annyi mindent tapasztaltam már a szórakoztatóiparban, hogy szeretem nyugtával dicsérni a napot.

Visszatérve a zenekarhoz: volt egy nagyon komoly mélypontunk. Pécsett játszottunk, és úgy volt, hogy feloszlik a zenekar. A koncert előtt az öltözőben mindenki elmondta a sérelmeit, terveit, igényeit, és rendeződött a dolog. Életünk egyik legjobb koncertjét adtuk. Olyan érzés volt, mintha ez lenne az utolsó. Aztán kibékültünk, helyreraktuk a sérelmeket.

Ismerni kell a másikat, és alkalmazkodni kell hozzá. Érezni kell, mikor kell békén hagyni a társadat és épp mikor kell szabadságot adni neki. Mint egy házasságban. Olyankor már nem akarsz a másik agyára menni, és tiszteletben tartod az érzéseit, a lelkivilágát.

  

„MINÉL IDŐSEBB ÁS MINÉL TAPASZTALATABB AZ EMBER,
ANNÁL ALÁZATOSABBNAK KELL LENNIE”

 

– A régi tüskéket valóban ki lehet úgy húzogatni egy béküléssel, hogy azok ne jussanak folyton eszedbe?

– Nekem nem jutnak eszembe. Persze volt időszak az életemben, amikor ezek a sebek feltépődtek. És azok folyton visszatérő problémák voltak. De dolgozom azon, hogy törlődjenek a memóriámból, s ne visszafelé gondolkozzak. Nem kell sopánkodni a múlton. A jelenben kell megtalálni az örömöt, nem a jövőben, hiszen akkor nem éled meg a pillanatot, de minimálisan azért tervezni is kell.

– Nyitott vagy a spiritualitásra?

– Nyitott vagyok, de nem érzem magam szellemileg felkészültnek és érettnek, hogy akár mélyebben is el tudjak merülni benne. Késztetést érzek, hogy beszippantsam ezt a fajta látásmódot.

A minap láttam egy interjút Laár Andrással. Olyan szinten megszerettem őt a pozitivitásáért, ahogy gondolkodik, hogy az elmondhatatlan. Egyébként Révész Sándor is ilyen. Életem egyik legjobb élményei közé tartozik az a bizonyos békéscsabai karácsonyi buli, ahol a vendégünk volt. Ő egy ikon. Hihetetlen érzés volt, hogy egy vidéki suttyó zenekar sportcsarnoki koncertjére eljön egy olyan ember, aki korábban egész Magyarországra hatással volt. És ahogy megérkezik a koncert helyszínére, feljön a színpadra, ahol állunk be a hangszereinkkel, és név szerint szólítja az embereket. Hihetetlenül felkészült volt. „Szervusz Misikém, szervusz Tibikém, szia Misa, szia Joci.”- így üdvözölt minket. Konkrétan mindenkit név szerint szólított.

Ugyanilyen volt a Katona Klárival való találkozás. Azóta jó barátomnak tudhatom. Épp ma kaptam tőle egy üzenetet.

Rájöttem arra, hogy minél idősebb az ember, minél többet tapasztalt, annál alázatosabbnak kell lennie. Az ilyen emberek bebizonyították számomra, hogy ez az út. Zorán, Charlie, Somló mind ilyen emberek. És ez fantasztikus. Ez a követendő példa.

– Budapestet azonnal magadévá tudtad tenni?

– Fenét! Vidéki gyerekként, sőt, inkább roma gyerekként volt bennem tartás a fővárosi élet kapcsán.

– A származásod miatt volt valaha problémád?

– Igen, sajnos értek atrocitások a civil életben. Mindig tudatták velem, hogy milyen származású vagyok. Ez sokáig bántott, aztán elérkezett egy pont, amikor már nem érdekelt. Mindig azt néztem, hogy ki az, aki mondja. Mondhat nekem bárki bármit, de előtte mutasson fel valamit. Ez egyébként főleg gyerekkoromra és a középiskolai évekre volt jellemző.

– Volt benned dac, hogy csak azért is megmutatod?

– Talán tudat alatt. De az égiek ezt összerakták, mert szerintem mindenkinek ki van kövezve az útja meg a sorsa.

Ráadásul mostanában már fejlődő tendenciát látok ebben, hogy változik az emberek szemlélete. Egyik generációról a másik generációra ezt nem tudod kiölni az emberekből, de hiszek abban, hogy felnő egy nemzedék, akik már úgy szocializálódnak, hogy teljesen természetes számukra, hogy egy kínai vagy egy fekete gyerek ül mellettük. Tök természetes, hogy ezek a gyerekek több nyelven beszélnek. Itt már nem lesz annyira szembetűnő a különbség. Egyre inkább úgy ítélik majd meg a társaikat, hogy milyen ember, és mit tesz a társadalomért.

 

„MAGYAR EMBERNEK VALLOM MAGAM,
HISZEN MAGYAR ÁLLAMPOLGÁR VAGYOK”

 

Négyen vagyunk testvérek, négyünk közül ketten szőkék, s inkább magyarnak néznek ki. Annak idején az utcánkban is lehetett érezni, hogy szívesebben játszottak velük a gyerekek, mint velem. Akkoriban még barnább voltam, mint most, és kiközösítettek. Mindig egyedül kellett játszanom.

– Okoltad valaha a sorsot a származásodért?

– Lehet, hogy gyerekként néha igen, de utána már abszolút nem. Nem az a lényeg, hogy milyen színű a bőröd. Magyar embernek vallom magam, hiszen magyar állampolgár vagyok, de nem hiszem, hogy más értékesebb lenne és többet adott volna a társadalomnak, mint én.

– A szüleiddel beszéltetek erről?

– Természetesen. Azt mondták, soha ne ezzel foglalkozzak, hanem dolgozzak becsületesen. Ahhoz, hogy egyről a kettőre juss, azért dolgozni kell, semmit nem kapsz ingyen. Mivel falun nőttem fel, ott alap volt, hogy az ember dolgozik a ház körül vagy kint a földeken. Nekem soha nem volt büdös a munka.

Nagyon sok roma azzal a közhellyel él, hogy „nekünk cigányoknak tízszer annyit kell tennünk ahhoz, hogy megbecsüljenek, mint a magyaroknak”. Ez lehet, hogy régen így volt, de hála istennek, ma már minden változik.

– Milyen a viszonyod a testvéreiddel?

– Remek! Hihetetlenül büszke vagyok rájuk. A húgom és a nővérem nagyon szépen énekelnek, roppant jó zenei vénával rendelkeznek ők is. Az öcsém pedig végtelenül talpraesett. Van egy kis gazdasága, állatokkal foglalkozik. És ebben nagyon jól érzi magát. Nagyon vallásos, hisz az Úrban. Volt az életében egy korszak, amire majdnem ráment az alkohol miatt, és próbáltam ebből kiszakítani. Azzal inspiráltam, hogy megígértem neki, életem első autóját, a Suzuki Marutit nekiadom ajándékba, ha leteszi az italt.

– És neki adtad?

– Természetesen. Egyrészt, amit megígérek, az úgy van, ráadásul le is tette az italt, és már nagyon szép családi életet élnek.

– Mennyire éltetek lelki életet odahaza?

– Szinte semennyire. Az ember nem csak jó dolgokat hoz otthonról. Nehéz is erről beszélnem, mert otthon egyáltalán nem volt divat kitárni az érzéseinket. Édesanyám sem osztotta meg velünk, ha konfliktusa akadt édesapánkkal. Úgy nevelt, hogy próbáljuk meg magunkban elrendezni ezeket a dolgokat és kifelé nem mutatni. Ez nem jó. Én biztosan másképp nevelem majd a fiamat. Az én gyerekkoromban azért voltak hiányosságok. Maga az apa-fiú viszony sem létezett, nem beszélhettem meg semmit az apámmal. Ha bajom volt, vagy saját magamban oldottam meg, vagy édesanyámhoz fordultam. Bennem ezek az emlékek sokáig sérelemként éltek.

Úgy gondolom, a legnagyobb dolog a világon a megbocsátás, és épp ezen dolgozom, hogy édesapám felé se legyenek ellenérzéseim a gyerekkorommal kapcsolatban.

 

„NEM SZABAD ROSSZ ÉRZÉSEKKEL A LELKEDBEN ÉLNI.
IGENIS, MEG KELL BOCSÁTANI”

 

– Hol tartasz most ebben?

– A lehető legjobb úton. És Nimródot is úgy szeretném felnevelni, hogy az apa-fiú kapcsolat meglegyen közöttünk. És édesapámat sem hibáztathatom, mert ő is ezt hozta otthonról, ugyanezt látta. Neki sem volt meg ez a viszony a saját apjával. De ezt az örökséget mindenképpen megszüntetem, az én fiam már másképp fog felnőni.

Egyébként utólag próbálom a pozitív oldalát nézni, mi az, amire megtanított ez a helyzet, és mire tanított édesapám.

– Milyen rendszerességgel találkoztok?

– Sajnos ritkán, mert ő Dobozon él, én pedig Budapesten. Legutoljára mindenszentekkor voltunk otthon. Manapság már teljesen mások ezek a hazautazások. Ha régen otthon voltam, nem tartottam fontosnak a gyors, kapkodó életemben azt, hogy a nagyszüleimet is meglátogassam, de az ember mindig próbál változni, jobb lenni. Legutóbb őket is meglátogattam. Nagypapám sajnos elég rossz állapotban van, megkértem édesapámat, hogy ő is gyakrabban látogassa. Benne is vannak olyan érzések a saját apja iránt, ami bennem is volt irányába. Szeretném, ha ezek megszűnnének.

Érdekes szituáció, amikor az ember a saját apját is neveli. Próbálom kinyitni a szemét, terelgetni. Magyarázom neki a megbocsátást. Ez nagyon fontos. Nem jó úgy élni, hogy a lelkemet rossz érzésekkel őrlöm. Ezeket ki kell adni, ezektől meg kell szabadulni.

– Édesanyád elvesztését fel tudtad dolgozni?

– Nem. Az egy nagyon nagy trauma volt az életemben, ami a mai napig tart, igaz, már nem olyan mélyen. Két oka is van ennek a traumának. Az egyik maga a tragédia. A másik, hogy nem lehettem ott, amikor ez történt. Amíg élek, lelkiismeret furdalásom lesz. Beleestem abba a csapdába, hogy az emberben van egy kialakult kép a szüleivel kapcsolatban. Legyőzhetetlenek, halhatatlanok, igazán erősek. Nem gondolod, hogy egyszer eljön az idő, amikor ez megváltozik. Még akkor sem, ha tudtuk, hogy anyu beteg. Vesebeteg volt, kétnaponta dialízisekre járt. Úgy megélni ezt a halált, hogy ott vagy a környéken, csak Gyulán, a zenésztársaddal inkább a bulit választod. Az utolsó telefonbeszélgetésünkkor pedig azt mondta a telefonba, hogy szégyelld magad kisfiam, amiért itt vagy a környéken, és arra sem vagy képes, hogy hazajöjj meglátogatni. Másnap pedig meghalt. Amikor a haláleset történt, akkor már Budapesten voltam. Egy színházi előadás miatt visszajöttem, viszont másnap mentünk volna ismét Gyulára, mert ott játszottunk, és a feleségemmel terveztük is, hogy meglátogatjuk anyut, de már elkéstünk.

Kijöttünk a színházból, és hívott a húgom, hogy anyu meghalt. Az autóm lent maradt Gyulán, gyorsan felhívtam a menedzserünket, hogy azonnal vigyen le Dobozra, mert nem tepsiben akarom látni édesanyámat, hanem otthon, a nappaliban. Száznyolcvannal száguldottunk haza. És milyen a sors? Ahogy beértünk a dobozi táblához, láttuk, hogy megy a halottaskocsi, és épp meg tudtuk előzni. És még otthon láttam anyámat. Ha tíz perccel később megyünk, lehet, hogy már nem találjuk ott. Ez még mindig bennem van, de próbálok vele megbirkózni.

 

„NAGY KÉRDÉS, MIKOR JUT EL AZ EMBER ARRA AZ ÉRTELMI ÉS
LELKI SZINTRE, AMIKOR SAJÁT MAGÁNAK IS MEG TUD BOCSÁTANI”

  

– Megpuszilgattad a holttestét?

– Igen. Még akkor sem hittem el, hogy meghalt. Olyan volt, mintha aludt volna.

– Annyit beszéltél a megbocsátásról. A saját magadnak történő megbocsátással mi van?

– Az nem olyan egyszerű. Saját magamnak megbocsátani nehezebb, mert ilyenkor felmerülnek a saját hibáid. És ezek a legmélyebb problémaforrások. Nagy kérdés, mikor jut el az ember arra a lelki, és értelmi szintre, amikor saját magának is meg tud bocsátani. Ez az egyik legnehezebb feladat az életben.

Ez egy nagyon szomorú esemény, viszont az embernek meg kell ráznia magát.

Amikor édesanyám meghalt, egyetlen koncertet nem mondtunk le. A színpadon nem lehetett észrevenni, hogy mi történt. Aztán, amikor lejöttünk a színpadról, összeomlottam. A lépcsőnél le tudtam rakni a terhet, a színpadon egy másik ember voltam.

– Mikortól számítod magad felnőtt embernek?

– 16 éves korom óta. Szegény családból származom, ahol négyen voltunk testvérek. Amikor kikerültem a családból, és elmentem kosárfonónak tanulni, majd elmentem fafaragónak, mellette pedig leérettségiztem. Már az érettségi környékén a magam ura voltam. Nem az volt, mint más gyereknél, hogy vége a sulinak, és megyek a Balatonra nyaralni. A fenét! Jött a nyári munka, mentem dolgozni, hogy jövőre is meg tudjam venni magamnak a cipőmet, a táskámat, a füzeteket, a ceruzát. Hogy ne apámra, meg anyámra háruljon ez a feladat. Elég korán fel kellett nőnöm, de szerettem megdolgozni saját magamnak ezekért a dolgokért.

– Megtanultál a pénzzel bánni?

– Ha arra célzol, tudok-e spórolni, akkor azt kell mondjam, nem. Mivel szegény családban nőttem fel, szerettem volna szép ruhákban járni, jó dolgokat venni. Persze ezek a pénzek mentek el. Soha nem bulira költöttem, nem italra vagy kábítószerre szórtam el a pénzemet, hanem feléltem. Megettem vagy éppen ruhára költöttem.

– Mi volt a legnagyobb luxus az életedben?

– A La Bomba korszakban például már azt is megtehettem volna, hogy akár minden nap cipőt vegyek. Albérletben éltem az akkori barátnőmmel Békéscsabán, és nagyon jól éltem. Volt 3-4 gitárom. És nem akármilyen hangszerek! Ez a hobbim, a gitárimádat. Nagyon szeretem a hangszereket.

– Most mennyi van?

– 14 vagy 15 darab. Ahhoz képest, hogy nem tartom magam hangszeres zenésznek, ez sok. Mindig is ez volt az álmom. Most, hogy megtehetem, miért ne lehetne ennyi hangszerem? Más bélyeget gyűjt, én gitárokat. (nevet)

 

„VOLT EGY ÉV, AMÍG NEM VOLTM A MAGNA CUM LAUDE ÉNEKESE.
EZT AZONBAN A FIÚK MÉG A KIADÓNKNAK SEM MERTÉK ELÁRULNI”

 

– Jól emlékszem, hogy volt egy időszak, amikor a Megasztárból ismert Szabó Eszter is énekelt a Magnában?

– Jól, hiszen 2003-ban volt egy kiválásom a zenekarból.

– Ezt nem is tudtam. Azt hittem, közösen énekeltetek Eszterrel.

– Fenét! Egy évig nem voltam a zenekarban. Akkoriban a sikertelenségünket próbálta rám kenni az aktuális producerünk. Azt mondta, azért nem sikeres a zenekar, mert én kövér vagyok, ezért nem jutunk egyről a kettőre. Nyilván volt benne igazság, hiszen fontos az, hogy hogy néz ki az ember. De akkor úgy éreztem, a kívülállók a saját megtorpanásukat hárították rám. Mert nem voltak már kapcsolataik, ötleteik. És sajnos sok esetben ezzel a zenekar egyetértett. Fájó szívvel hagytam ott őket. Pedig épp akkor forgattuk le a Minden állomás klipet, amire már pont lefogytam, komoly sportba kezdtem, hogy formában legyek.

– Ez volt a mikrofonfejes korszakod?

– Igen, de hasam már nem volt. És a klip elkészülte után mondtam azt, hogy vége. Képzeld el, milyen érzés lehetett nekem otthon ülve Dobozon látni, hogy sikeres a Viván ez a videoklip. Sokat játszották. A többiek el sem merték árulni a kiadónak, Joós Pistiéknek, hogy kiléptem a zenekarból. Bármilyen felkérést kaptak tévéből, nem merték elvállalni, mert akkor kiderült volna, hogy nincs a Misi. A reggeli műsorokba sem mentek el játszani.

– Utánad lett Szabó Eszter a frontember?

– Előtte még egy gyulai sráccal próbálkoztak, aztán jött Eszter. De ő is kicsit feljebb pozícionálta magát, és azt mondta, Misa „szar” szövegeit nem fogja elénekelni, majd ő ír a zenekarnak dalokat. És erre Tibi, a gitáros azt mondta az egyik próbán, hogy köszönjük a részvételt, lehet távozni. Egy Kara Misa szövegre ezt mondani… Az én értékrendemben simán van olyan szövegíró Misa, mint a nagyok. Akár Horváth Attila, akár Demjén.

Egy év után megkeresett Tibi, hogy üljünk le egy kávé mellé, és beszéljünk.

– Nem is beszéltetek az egy év alatt?

– Egyáltalán nem.

A nagy áttörésünket mindenki a Vidéki sanzon nótánknak tulajdonítja, de már egy picivel korábban, a Minden állomás dalunkkal elindult a szekér. Arra már a vidéki rádiók is felfigyeltek. Olyannyira, hogy később a nagy országos kereskedelmi rádió is kénytelen volt játszani. Utána pedig az i-re a pontot mindenképp a Vidéki sanzon tette fel.

Abban az időszakban beszélgettem Tóth Tibivel, a Hooligans gitárosával. Kérdeztem tőle, hogyan történt náluk a nagy áttörés. Mondta, hogy egyik napról a másikra. És nálunk is pontosan ugyanez történt. Előtte volt olyan időszakunk, hogy fél év alatt csak két fellépésünk volt, a rádiós játszások utána pedig egyre több lett a buli. Hihetetlen ereje van a médiának. Pillanatok alatt sztárrá tud tenni bárki.

– Kárpótlás neked ez a sikersorozat a Magnával az első tíz év gyötrelmei után?

– Nehezet kérdezel…

– Nem jött későn a siker?

– Ha most a jobb vállamon ülő angyalkának kellene válaszolnia, akkor azt mondanám, hogy nem jött későn, és igenis kellettek a megpróbáltatások. De ha a bal vállamon ülő ördögöt kérdezed, akkor azt mondom, hogy igen, későn jött a siker. Ha elhessegetem a vállamról ezt a két lényecskét, akkor szabadon mondom, hogy kellett ez nekünk ahhoz, hogy értékelni tudjuk a sikert. Másoknak talán könnyebb volt elérni az áhított sikert, viszont ezt megtartani nehezebb. Ha elérsz valamit, és tudod, hogy azt úgy érted el, hogy nagyon sok áldozatot hoztál ezért, sokat nélkülöztél, akkor az ember foggal-körömmel ragaszkodik ehhez. Nehogy elveszítse.

Ha egy szóval kellene jellemezni az életemet, akkor nem tudnám azt mondani, hogy jó életem van. És tudom, hogy nem történhetnek mindig csak jó dolgok.

– Próféták tudtatok lenni odahaza?

– Az első időkben semmiképp.

– Nem is arra az időszakra gondoltam.

– Most sem tudunk azok lenni. Kaptunk egy kitüntetést Gyula városától, illetve a Dobozi Általános Iskolától is kaptam egy díszplakettet, hogy büszkék arra, amit elértem. Díszpolgárok azonban egyik településen sem vagyunk. A gyulaiak talán már eljutottak arra a szintre, hogy büszkék ránk, hiszen 15 év alatt a semmiből felépítettünk valamit, amiben hittünk, és bárhová megyünk, büszkén hirdetjük, hogy honnan származunk.

– A koncertekre hogy utaztok? Milyen mostanában a logisztika?

– Ne is kérdezd… Szinte mindenki külön megy. Két busz indul Gyuláról. Az egyikben van a cucc, abban ül Tibi két roaddal. A másik buszban Misa és Imike utazik, velük is jön két road. Budapestről külön autóval jön a menedzserünk, külön a fénytechnikus, a hangtechnikus Szegedről indul, és nagyobb bulikra a fotóst is visszük. Én pedig a sofőr barátommal szintén külön jövök Pestről.

Rengeteg embert alkalmazunk.

– Mióta rentábilis a zenekar?

– Öt éve. Akkor adtuk fel a polgári foglalkozásainkat. Akkor már volt annyi koncert, hogy meg merjük lépni.

Az, hogy mi ennyire külön utakon járunk, az nem azért van, mert nem szeretjük egymást. Egész egyszerűen felfogtuk, hogy így kényelmes. Ez is egyfajta szint eljutni arra a pontra, hogy felfogd, Tibi külön szeret utazni. Utazhatna Misáékkal, de ők cigiznek, ők még ráérnek ott bulizni, mert ők így vannak összerakva. Tibi nem szereti, vissza szeret húzódni. Tibi olyan habitusú, mint én. Ez a korrekt, hogy felfogjuk, mindenki más, és alkalmazkodunk a másikhoz. Ettől függetlenül ugyanúgy tisztelet van, és ugyanúgy együtt alkotunk.

– A Voice-ot megbocsátották?

– Nem tudom, ezt soha nem kérdeztem. Biztos vagyok benne, hogy ez a megmozdulásom még inkább előre lendítette a történetet.„Borzasztó módon meg tudok haragudni emberekre. Heves vérmérsékletű vagyok, és képes vagyok tízéves komoly barátságokat egyik napról a másikra elfelejteni. Viszont egyik napról a másikra meg is tudok bocsátani. Ha úgy kelek fel reggel, simán írok egy e-mailt, amelyben a jobbomat nyújtom annak, aki korábban megbántott…”

 

>>> EZ A BESZÉLGETÉS ÉVEKKEL EZELŐTT KÉSZÜLT.
A társalgás hangulatát (időnként a témáit is) nagyban befolyásolja a találkozás időpontja. <<<

 

KÖSZÖNÖM, HOGY ELOLVASTA EZT AZ INTERJÚT!
Hálás vagyok az idejéért, a figyelméért és a bizalmáért!

A mai világban ez ritka kincs.

Ha tetszett a beszélgetés, kérem, hogy vigye jó híremet és ossza meg másokkal is a Mélyinterjúk oldalt!

Szeressen a Facebookon is!

---

Egy kellemes férfihang az üzleti életben is félsiker. Tegye vonzóbbá Podcast- és YouTube tartalmait, legyen profi hangoskönyve!

A kérdező mérföldkövei másfél percben:


Sándor András életútjára a Magyar Televízió is kíváncsi volt:

Vissza az oldal tetejére!