Csézy:

„Mindenkinek fel van adva a lecke”

 

Abszolút érzem az idő mulandósságát, talán ezért is tartom fontosnak az élet apró örömeit is. Például mindig meg­csodálok egy naplementét. Vagy ülök a teraszon és nézem a kutyákat, ahogyan vágtáznak kint a kertben. Ezek annyira gyönyörű dolgok és olyan kevésszer lát­hatjuk. Gondolj csak bele: életünk so­rán jó esetben megnézhetjük nyolcvan­szor, hogyan virágoznak a fák. Esetleg nyolcvanszor karácsonyfát állíthatunk… Ezek véges dolgok, éppen ezért ügyelek arra, hogy gondosan figyeljek ezekre a pillanatokra...”

Fotó: www.csezy.eu

 

Az első interjúi egyikét nekem adta pályafutása kezdetén. Éppen ezért mindig, amikor találkozunk, azt mondja, nem változtam semmit. Ő viszont változott.

Az elmúlt években annyi minden történt vele, amennyi talán tíz emberrel egybevéve sem történik, mégis mosolyog. A hullámvölgyekből rendre mosolyogva tér vissza és képes a folyamatos megújulásra. Azt mondja, lelkileg jóval erősebb lett az utóbbi időben.

Az első beszélgetés óta eltelt már legalább nyolc esztendő, épp itt volt az ideje egy újabb interjúnak.

 

– Amikor felhívtalak, hogy beszélgessünk és közöltem, hogy a női lélek rejtelmeit kutatom, azt mondtad, hogy…

– …a női lélek kifürkészhetetlen.

– A te lelkedet ki fejtette meg eddig?

– A férjem. A barátok más részét ismerik a lelkemnek, ők ugyanis mind más életszakaszban csatlakoztak be az életembe. Mindegyikkel más is a kapcsolatunk, más a kötődés.

– Van még nálad barátfelvétel? Engedsz új embereket az életedbe?

– Igen, mindig mindenkinek adok lehetőséget. Attól még, hogy csalódsz embereknek, másoktól nem veheted el a lehetőséget. Nem lehet tudni előre, ki milyen élményeket tartogat számodra az életben. Az első benyomás fontos. Azt vettem észre, hogy aki elsőre szimpatikus, arra hosszú távon is számíthatsz. Az ösztönökre hallgatni kell. Az egyre gyorsuló világ zakatolása ugyan próbálja ezeket elnyomni, de nem szabad hagyni.

–  Képzeld el, én elsőre, ránézésre megmondom mindig, ki milyen ember. És kivétel nélkül, azokról is megmondtam azonnal, hogy át fognak verni, akik később valóban átvertek.

– Ez egy nagy előny az életben. (mosolyog) Ennél már csak az érdekesebb, amikor belép valaki egy helyiségbe és olyan érzésed van, hogy ismered őt rég óta. Vagy két másodperc alatt annyira egy hullámhosszra kerültök, mintha órák óta beszélgetnétek.

– Az ilyen eset például micsoda?

– Lehet, hogy nem az első találkozás… Nem tudjuk, hogyan működik ez az egész csoda.

– Ez nyilván több életet jelent…

– De az nem zárja ki a Jóisten létezését. Legalábbis nálam nem. Az, hogy emberek mit írtak le egy könyvben, ami szerint élünk, és ami igen hiányos… Számmisztikusok szerint én egy roppant „öreg lélek” vagyok, és ha létezik reinkarnáció, akkor én többet már nem jövök, amennyiben nem szúrok el nagyon valamit. Állítólag a jelenlegi életem legfőbb feladata, hogy megtanuljam az elengedést…

– Mióta vagy nyitott a spiritualitásra?

– Nem vettem észre magamon tudatosan, hogy nyitottá váltam, hanem az események formáltak. Nyilvánvalóan semmi nem történik ok nélkül.

– Ha tíz évvel ezelőtt beszélgetünk erről…

– Nem biztos, hogy ilyen dolgokról is meséltem volna. Akik ismernek régebb óta, azok szerint jóval nyitottabb vagyok most.

 

„ÉLETEM LEGSZEBB NAPJA VOLT AZ ESKÜVŐNK”

 

– Kellett ehhez a nyitottsághoz a férjed is?

– Ez egészen biztos.

– Nem véletlenül kérdeztem, hiszen hoztál nekem egy CD-t, „Szeretlek” felirattal, rajta az esküvői képetekkel.

– Több okból is fontos ez a dal. Egyrészt az esküvő miatt, másrészt ez életem első dalszövege. Nyilván az inspiráció adott volt és igyekeztem az egész történetünket belefogalmazni egy dalba. Márpedig az életünk nem volt könnyű az elmúlt időszakban. Az esküvőnkön aztán ki is „sírtam” magamból mindent – igaz, könnyek nélkül. Aki közelebbről ismer minket, abszolút átérezte ott és akkor ennek a dalnak a lényegét, aminek egyébként Menyhárt János szerezte a zenéjét.

– Hogyan lehet megállni könnyek nélkül egy eleve mély érzelmi töltéssel, sok fájó emlékkel teleszőtt dal eléneklését?

– Mondjuk úgy, hogy gondos előkészítéssel… Amikor az ember az esküvőjére készül, az eleve egy különleges lebegő és remegő állapot. Roppant érzékenyek voltunk mindketten Lacival, a párommal. Nem akartam olyan helyzetbe hozni, hogy az esküvőn mindenki előtt sírjon, ezért megmutattam neki már korábban. Otthon énekeltem el neki. Nem is állta meg könnyek nélkül. Aztán összeszedte magát.

Egyébként nem csak neki, de Menyhárt Jánosnak és Rakonczai Viktornak is könnyes lett a szeme, amikor énekeltem a dalt. Ők ott voltak az esküvőnkön is. 500 ember előtt énekeltem el a dalt annak az embernek, akit a világon a legjobban szeretek.

– Olyan sokan voltak az esküvőtökön?

– Bizony. Gyönyörű esküvőnk volt Mezőkövesden. Olyan, amilyen a nagy könyvben meg volt írva.

– Általában már egy 150 fős lakodalomra is azt mondják, hogy „nagy lagzi”, de 500 fő meg egyenesen tömeg. Kiket hívtatok meg? Ennyi rokon van?

– Rokonok, barátok, plusz a férjem sok emberrel dolgozik együtt, akikkel az évek során barátokká is váltak. Az 500 emberből egyetlen olyan személy sem volt, akit illendőségből hívtunk volna meg, vagy bármiféle üzleti gondolattal. Mindenkit szerettünk, aki ott volt és még így is maradtak ki emberek. A polgári esküvőnket viszont a kertünkben tartottuk és ott mindössze húszan voltunk. Annak is megvolt a varázsa. Igazából teljesen mindegy, mennyien vannak…

– Hova fér be egyáltalán 500 ember?

– Látom, nagyon beragadt neked ez az 500 vendég… (nagyon nevet)

Képzeld, Mezőkövesden nem volt olyan hely, ahová befértünk volna ennyien, ezért építettünk egy hatalmas sátort, ami úgy nézett ki, mint egy bálterem. Nagy táncparkett, drapériák, rengeteg virág mindenütt. Kifejezetten arra az egy napra épült fel, aztán el is bontották. Már nem létezik az a helyszín a Zsórifürdő melletti parkban.

– Mi volt például a gratulációnál? 500 ember sorba állt, hogy puszit adhasson nektek?

– Rátapintottál az egyetlen gyenge pontra. Mert egyébként minden szuper volt aznap. De az az egy óra, amíg 500 ember gratulált ott a sátor mellett, az nagyon kemény volt. Utána viszont egész éjszaka táncoltunk, hajnalban pedig AC/DC-re ugráltunk.

 

„A NAGYVÁROSBAN TUD AZ EMBER IGAZÁN EGYEDÜL LENNI”

 

– Hol éltek?

– Gyönyörű helyen, Makláron. 11 állatunk van, 4 kutyánk és 7 macskánk, akikhez igyekszünk mindig haza, nem hagyjuk őket hosszú ideig egyedül. Soha fel nem merült, hogy a fővárosba költözzünk. Nem maradok le semmiről, mert mindig ott vagyok, ahol éppen lennem kell. A férjemmel akár egy vacsoráért is „elugrunk” Pestre. Maklárról egy óra alatt Budapestre érünk, hiszen van autópálya. Egyébként meggyőződésem, hogy nem vagyok egyedül a lokálpatriotizmusommal, mert a legtöbb ember még a Dunántúlra sem költözne el az ország északi részéről, mert oda köti mindene. Nyilván sok fiatal szerencsét próbál, de én valahogy másképp működöm.

– De ez mind idő és pénz. Benzinpénz.

– Nem ezek a fontos dolgok. Úgy gondolom, a nagyvárosban tud az ember igazán egyedül lenni. Ha itt bajod van, magadra maradsz. Felületes barátságok vannak, az igazi mély kötődések nem feltétlenül itt köttetnek. Hiszek az emberi kapcsolatokban.

– Tudnál más országban élni?

– Nem nagyon. Elképesztő honvágyam van. Egyszer Amerikában vendégszerepeltem két hónapig és számoltam vissza a napokat. Imádom ezt az országot, itt tervezek megöregedni és azt szeretném, hogy a gyerekeim is itt nőjenek fel.

– Japánba sem vágysz vissza?
– Nagyon érdekes, hogy ezt kérdezed, mert az egyetlen hely a világon, ahová visszavágyom. Egy hónapot töltöttem ott 20 évesen. Emlékszem, egyedül utaztam és Párizsban kellett a Charles de Gaulle reptéren átszállni. Azt hittem, elkallódom, de csak odaértem. Európa kiállításon jártam kint, egy luxusáruház ötödik emeletére hívták meg az európai népművészeket, kézműveseket, ahol én képviseltem Magyarországot. Készítettem táskát és kulacsot, s ezeket ott meg lehetett vásárolni. Minden délutánra kaptam egy embert, aki megmutatta Tokyo nevezetességeit. 20 évesen ötcsillagos szállodában laktam, jó éttermekben ettem és sok pénzt kaptam érte. Ez volt az első fizetésem és akkor vettem életem első mobiltelefonját.

– Hogyan jött az életedbe ilyen lehetőség?

– A nagyin keresztül. Neki ugyanis állandó kiállítása volt Japánban. Egy tokyoi hölgy évente járt hozzá és meghívott. Ez az ismerős vitt ki, aki szintén ott volt velem a magyar standnál, én pedig bemutattam, hogyan készülnek ezek a magyar népművészeti csodák.

 

„A MATYÓ KULTÚRA A SZELLEMI ÖRÖKSÉGEM”

 

– Ápolod ezt a kapcsolatot?

– Sajnos nem. Bízom benne, hogy egyszer lesz újra kapcsolatunk.

– Ha egyetlen kifejezéssel kellene megfogalmaznod, mit jelent számodra a matyó kultúra, a népművészet, mit mondanál?

– Szellemi örökséget. Népművész családból származom, talán a leghíresebb népművész dinasztiából, ugyanis Kis Jankó Bori leszármazottja vagyok. Mezőkövesdet ő tette híressé, hiszen ez a család az 1700-as évek óta foglalkozik népművészettel, melynek a nagymamám volt az utolsó népművésze. Ez az én szellemi örökségem, s a nagymamám a lelkemre kötötte, hogy ezt tovább kell vinnem. Ez lett a feladatom.

– Áldás vagy átok egy generációkon átívelő családi örökséget kapni?

– Mindenképp áldás, de nagy felelősség, hogy megőrizzem.

– Édesanyádat abszolút nem vonzotta ez a világ?

– Nagyon érdekes, mert a matyó népművészetről mostanában előadásokat tart, sőt még énekel is hozzá, hiszen énektanár. Ő azonban teljesen más típus, mint én vagy a nagymamám, ettől függetlenül azonban a család múltját méltón képviseli. Jómagam pedig a legősibb matyó kultúrát viszem tovább, amit a szűcsös bundákra vittek fel régen. Azt vittem át textilre, ezeket őrzöm.

– A ti családotokat úgy kezelik helyben, ahogy azt kell? Méltó módon, tisztelettel?

– Nézd, ez mindig az adott város vezetésén múlik, hogy mennyire van bennük művészi hajlam, mennyire érzékenyek. Egy biztos, én mindig a mezőkövesdi kultúrát képviselem majd, ahogyan eddig is, függetlenül attól, hogy ezt mennyire értékelik. Én ezt a városért teszem.

– Ez a fajta családi múlt a felmenőiddel ad egyfajta méltóságot, tartást is?

– Képzeld el, annak idején Japánban odahoztak egy gyönyörű albumot, lexikont. A matyó kultúráról szólt. Azt kérték, írjam alá. Annyira meg voltam illetődve, hogy nem volt szívem azt az exkluzív kiadványt „összefirkálni”. Ők például sokkal jobban értékelték a művészetünket, mint mi magunk. Amiért számomra fontos még a népművészet tovább vitele, hiszen meg szeretném tanítani azoknak a fiataloknak, akik egyfajta példaképük vagyok, hogy legyenek büszkék az értékeinkre. Mert Magyarországon rengeteg olyan érték van, amit nem kezelnek a megfelelő helyén. Mindig fontosabb a „külföldi”, függetlenül attól, honnan jött. Épp azért dolgozom, hogy becsüljük meg, amink van, ne menjünk el mellette és becsüljük meg. Az is lehet, hogy ehhez egy élet is kevés.

 

„VÁSÁRLÓ-ORIENTÁLT ÜZLETASSZONY VAGYOK,
SZERETEM, HA MOSOLYOGVA LÉPNEK KI AZ EMBEREK AZ ÜZLETEMBŐL”

 

Fotó: www.csezy.eu

 

– Ma már Csézy ruha kollekció is létezik.

– És nagyon büszke vagyok rá! Az Eurovízión 2008-ban Tóth Bori készítette a ruhámat és a nagyi tervezett bele egy motívumot. Már akkor eszembe jutott, hogy kellene valamit csinálnom, az utóbbi időben pedig ez is beért. Több ruhakollekció mellett esküvői ruhákat is tervezek, amelyet nagy divatbemutatókon bemutattak. Rengeteg külföldi vásárol, és aminek külön örülök, egyre több magyar vendég érkezik. Próbáltam ezt úgy tovább gondolni a matyó kultúrát, hogy „hordható” legyen. A régi népviseleti forma a fiatalok számára ma már hordhatatlan, megújítva azonban elegánsan hordható.

Ugyan már nem tudom megkérdezni, de bízom benne, hogy ha látná, büszke lenne rám a nagymamám. Amikor készítek egy új ruhát, mindig eszembe jut, vajon mit szólna hozzá a nagyi.

– Hogy néz ki a szalonodban egy ruhavásárlás?

– Gondos egyeztetéssel történik minden. Nálunk nem egyfordulós a vásárlás, mivel mindenkinek személyre szabottan készítjük el a ruháját. Ez legalább három próbát igényel. Igyekszem minden alkalommal ott lenni és ötletelni. Főleg menyasszonyok esetében, hiszen fontos, hogy fülig érő szájjal lépjenek ki a boltból.

– Tehát nem Heves megyéből irányítod távvezérléssel a boltot…

– Lehetne úgy is és nyilván a külföldieknek nem mond semmit a Csézy név, max, amikor az Eurovízióból beazonosítanak. A magyar vásárlókhoz azonban, amikor csak tehetem, megyek és még a magas sarkúmat is kölcsön adom a próbához, ha úgy adódik. Maximálisan vásárló-orientált üzletasszony vagyok. Sosem értettem azokat a boltokat, ahol meg voltak sértve, ha betértél vásárolni.

– Pedig sok ilyen van…

– Sajnos igen. A mi üzletpolitikánk, hogy ha pénzt hagy ott valaki, akkor valóban mosolyogva, elégedetten távozzon a boltból. Ezt a dolgozóktól is elvárom.

– Egy átlagembernek megfizethető a te márkád?

– Igen. Úgy alakítottam ki a termékskálát, hogy a kispénzű emberek és a luxust kedvelők is találjanak kedvükre való darabokat. Igyekeztem úgy belőni mindent, hogy mindenkinek megfizethető legyen. Ebben a boltban a blúzoktól kezdve az estélyi ruhán át minden van. Széles a paletta.

– Jól megfér egymás mellett a zene és a kollekció?

– Teljes mértékben. A zene egyébként is hullámzó dolog. Amíg albumot készítesz, az intenzív időszak, mindig menni kell. Az üzlet pedig nagyon egyenes vonal, jobban kiszámíthatóbb, mint a zene és a poppiac.

 

„SOK EMBER KAP TEHETSÉGET A JÓISTENTŐL, DE KEVESEN TUDNAK ÉLNI A LEHETŐSÉGGEL,
MERT EGY GYÖNYÖRŰ HANGGAL DOLGOZNI IS KELL”

 

– Énekművészi diplomád van, az operaénekesek pedig szinte azonnal befogadtak. Ez mennyit tesz hozzá a popzenei létedhez?

– Nagyon sok pluszt ad. Olyan dolgokat tud az ember kihasználni az adottságaiból, ami egy élő koncertnél eleve előny, hogy ha hangosan akarok énekelni, akkor ne torokból ordítsak, hanem a rezonáns üregeket használjam. Tudni és érezni kell, hol van pontosan a hang. Ha az ember nem jó technikával énekel, azzal hangszalag csomót idézhet elő. Sok énekesnek ezért nincs már hangja idővel, mert nem tudja jól használni az adottságait. Pedig sok ember tehetséges, hatalmas lehetőséget kap a jóistentől, akinek gyönyörű a hangja, de ezzel dolgozni kell. Az úszók is, ha nem gyakorolnának, nem tudnának olimpiára menni.  A hangszalag egy izom, amit ugyanúgy edzésben kell tartani, mint bármi mást. Nekem a klasszikus tanulmányok segítettek. A popzenét kicsit lazábban kell énekelni, én a kettőt vegyítem. Nagyon kíváncsi vagyok, hogy negyven felett milyen lesz majd a hangom. Az biztos, hogy folyamatosan fejlődni fog az ének tudásom.

– A zenei pálya azonban nagy hullámvasút. Egyszer fent, egyszer lent…

– Igen, ezt magam is tapasztalatom. Van, hogy az ember körül néha nagy hajcihő van és a bulvár oldalról szétszedik, miközben szakmailag szeretne sokkal többet megmutatni magából. És a kettő nem mindig megy.

Egyik állandó zeneszerzőm, Menyhárt János mondja mindig, hogy soha ne változtassak azon, amilyen vagyok, mert hosszú távon az marad hiteles ember, aki kitart az elképzelései mellett. Akkor tudok majd nagy koncerteket csinálni, arénákat megtölteni, ha egy élet munkásságát végigviszem ugyanabban a stílusban. Márpedig én elsősorban lírai énekesnő vagyok.

 

„MINDEN EMBER ÉLETÉBEN TÖRTÉNNEK SZOMORÚ,
VISSZAFORDÍTHATATLAN DOLGOK…”

 

– Annyiszor említetted a beszélgetés során a nehezebb időszakokat. Kísért még a múlt?

– Egy ilyen tragédiát, ami az életemben történt, nehéz feldolgozni és a megfelelő helyre tenni, de nagyon igyekszem jó dolgokat észrevenni a világból és örülni annak, ami van. Egyre inkább megbecsülöm az életet.

– Szerinted mindenki érteni fogja, hogy miről beszélünk?

– Biztos vagyok benne, mert 70 napig volt az eset az újságok címlapjain. Történt egy tragédia az életemben, ahogyan minden ember életében történnek szomorú, visszafordíthatatlan dolgok. Mindenkinek fel van adva a lecke.

– Mennyi ideig tartott a talpra állásod?

– Két teljes évig.

– Ez önterápia volt inkább vagy a későbbi férjed segített?

– Főleg a férjem. Ő minden nap, éjszakákon át beszélgetett velem, hogy ezt fel tudjam dolgozni. És a szeretetével segített abban, hogy túl tudjuk élni ezt az időszakot. Nélküle nem lennék itt. Annyira szeretem őt! Soha életemben nem tudtam ennyit beszélgetni senkivel és végre megélhetem azt is, hogy egymás pillantásából ki lehet találni, mire gondol a másik. Ez a legnagyobb kincs az életben, nem a földi javak. Kívánom, hogy mindenkinek tapasztalja meg, milyen az, amikor van egy társa, szerelme, barátja és szövetségese egy személyben. Ennél nincs fontosabb! Remélem, hogy ezt a sok törődést vissza tudom majd adni neki az életben, amennyit én kaptam tőle az elmúlt években.

– Maradtak el barátok mellőled? Csalódtál emberekben?

– Különös, hogy nem a legnehezebb időszakban történtek a csalódások, hanem már akkor, amikor kezdtem picit talpra állni. Amikor sikeresebb lettem, készítettem egy saját ruhakollekciót vagy üzletem lett. Ennek az örömében már kevésbé tudnak osztozni emberek, mint a szomorúságban vagy a bánatban.

– Manapság, amikor álmodsz, melyik korszakodat álmodod gyakrabban? A régmúltat vagy ezt az új boldogságot?

– Abszolút jókra gondolok és azokat is vonzom be. Nem mondom, hogy nem jönnek elő dolgok, de nem ez a jellemző. Egyébként, ha kívánhatnék, akkor mindig olyan reggeleket szeretnék, mint amilyen régen volt a nagyiéknál. Úgy ébredni még egyszer, hogy ők beszélgetnek, közben sül a bundás kenyér és hozza a tejeskávét. Ez hatalmas élmény volt gyerekkoromban is.

 

„SZÁMOMRA A NAGYI PÁRNÁJÁNAK ILLATA JELENTETTE A GYEREKKORT,
S EMIATT ÉDESANYÁM SOKAT SZOMORKODOTT”

 

Amilyen emberré váltam végül felnőttként, az a nagymamámnak is köszönhető. Nagyon jó a kapcsolatom a szüleimmel is, de hiányérzetem van. Az egész gyerekkoromat a nagyszülőknél töltöttem, mert a szüleim építkeztek, édesanyám közben főiskolára járt. Annak idején sírva hagytak a nagymamánál, nem akartam ott lenni, aztán ez átfordult, és azért sírtam, mert haza kellett menni. Kialakult az ösztönös kötődés, ami másoknál általában a szülőkkel alakul ki. Nekem a nagyi párnájának az illata jelentette a gyerekkort, s emiatt édesanyám sokat szomorkodott.

– Beszéltek édesanyáddal erről?

– Igen, megbeszéltük, és szerencsére nagyon jó a kapcsolatunk. De tanultam ebből, és ha itt lesz az ideje, anyaként levonom majd a tanulságokat. A gyerekemet majd a hátamra kötöm, és igenis elviszem a szalonba is magammal, ahol elmászkálhat, amíg én a ruhákkal foglalkozom. Vagy a fellépésekre. Fontos, hogy együtt töltsük az időt, mert az alapozásnál nem mindegy, kivel tölti az ember az idejét.

– Meddig éltek a nagyszülők?

– A papám 2000-ben halt meg, a nagyi pedig 13 évvel később.

 

„IGENIS, LEHET GYÖNYÖRŰ EGY HALÁL.
MAMI TÁVOZÁSA OLYAN VOLT, MINT EGY MESE”

 

Fotó: www.csezy.eu

 

Az elmúlás gyakran volt téma köztünk a nagymamámmal. Nyilván egy 88 éves ember esetében ez nem olyan meglepő, főleg egy olyan kapcsolatban, mint nálunk, hiszen mi össze voltunk nőve. Engem mindig foglalkoztatott a téma. Abszolút érzem az idő mulandósságát, talán ezért is tartom fontosnak az élet apró örömeit is. Például mindig megcsodálok egy naplementét. Vagy ülök a teraszon és nézem a kutyákat, ahogyan vágtáznak kint a kertben. Ezek annyira gyönyörű dolgok és olyan kevésszer láthatjuk. Gondolj csak bele: életünk során jó esetben megnézhetjük nyolcvanszor, hogyan virágoznak a fák. Esetleg nyolcvanszor karácsonyfát állíthatunk… Ezek véges dolgok, éppen ezért ügyelek arra, hogy gondosan figyeljek ezekre a pillanatokra.

– Mikor szembesültél először a halállal?

– Korán, már gyerekként. A szüleim elvittek temetésekre. Tudom, hogy manapság sok kisgyereket tudatosan nem visznek el búcsúztatókra. Engem nem kíméltek és nem is baj, mert ez hozzátartozik az élethez.

– Azt mondtad, a nagymamáddal sokat beszéltetek a témáról. Fel lehet így készülni a végső búcsúra?

– Igen. És széppé lehet tenni így a búcsút. Amikor nagymamám már beteg volt és lehetett tudni, hogy meg vannak számlálva a napjaink, kiszálltam egy nagyon nézett tévéműsorból, a Nagy Duettből, ahol Gesztesi Károly volt a partnerem. Így tudtam ott lenni a Mami mellett, amikor eltávozott. És ez kevés embernek adatik meg.

Akkoriban eleve úgy néztek ki a napjaim, hogy reggel bementem Mamihoz a kórházba, majd utazás Pestre, próba és este megint kórház. Ott feküdtem mellette két órát. Megígértem neki, hogy ott leszek mellette a „nagy pillanatban” is és számomra ez volt a legfontosabb. Gyönyörű volt a búcsú, ahogyan a lelke elhagyta a testet. Ez egy mese.

– Lehet gyönyörű egy halál?

– Lehet. Ez az volt. Ahogyan kilehelte a lelkét, megváltozott az egész teste. Akkor tudtam meg, hogy őt nem veszíthetem el már soha, mert ami ott maradt utána, az már csak egy báb. Amikor a lelke eltávozott, az olyan volt, mint egy pillangó, ami kirepül a bábból és ott marad egy üres burok. És azóta is érzem, hogy velem van, mindenben segít.

– Így azért az elengedés is más.

– Nagyon más. A búcsú előtt eleve mindent meg tudtunk beszélni. Sőt, a távozása előtt én kértem, hogy már ne féltsen engem, jó kezekben vagyok, menjen nyugodtan. Mindig mondta, hogy nem tud engem addig itt hagyni, amíg nem látja, hogy valakire rá mer bízni.

Így váltunk el és remélem, még találkozunk.

–  Hol? Miben hiszel?

– A Jóistenben. Hiszek abban, hogy ő létezik. A hitem óriási segítség volt abban, hogy a történteket kezelni tudjam, el tudjam magamban helyezni. Tudom, hogy ők várni fognak engem majd ott és találkozni fogunk.

 

„AMIKOR AZ ÖCSÉM SZÜLETETT, KIÍRT A HÁZIORVOS KÉT HÉTRE”

 

– Más téma. Az olvastam valahol, hogy szinte minden kétkezi munkát meg tudsz és meg is csinálsz a ház körül.

– Édesapám autószerelő és szakoktató, édesanyám pedig, mint már említettem, énektanár. Megtanítottak a munkára, nem esem kétségbe semmitől. Talpraesettnek neveltek.

– Öcséd 15 évvel fiatalabb nálad. Milyen kapcsolat alakult ki köztetek ilyen nagy korkülönbséggel?

– Különleges. Kicsit anyai is a kapcsolatunk és testvéri is. Sok időt töltünk együtt. Annak idején, amikor született, engem is kiírt a háziorvos két hétre, anyukámnak rengeteget segítettem. Kétéves korától mindenhová vittem magammal. Amíg kisebb volt, nehezen fogadta el, hogy mindenki „a híres nővéréről” érdeklődött, tőle pedig senki nem kérdezte meg, hogy van. Mivel mindig rengeteget beszélgettünk, így ezt a helyzetet is a helyére tettük. Kölcsönösen nagyon büszkék vagyunk egymásra. Roppant helyes srác, remélem, hogy majd jó párt választ magának. És ha engedi, majd akkor is terelgetni fogom…

–  Ha már itt tartunk, udvarolnak neked férfiak?

– Most, miután férjhez mentem?

– Ne viccelj, ez általában nem érdekli azokat, akik udvarolnak. Próbálkoznak?

– Egyszer behívtak egy napilaphoz chatelni és magázódva kérdezgettek. Azt mondták a szerkesztők, hogy ez nagyon ritka. Valamiért tisztelnek engem és ez a férfiakra is igaz. Szoktak bókolni, de soha nem tolakodó módon. Általában egyébként dalokkal kapcsolatban kapok visszajelzéseket. Nálam még nem volt negatív élmény. Persze olyan előfordult korábban, hogy minden nap virágcsokrot találtam az autómon. Akkor picit féltem, hogy majd ki ugrik elő a bokorból. Olyan is volt, hogy követtek, ő éppen egy nős ember volt, aki esténként eljárt a felesége mellől, de az sem volt zavaró, mert aztán leállt. Vagy egyszer egy apuka megvárt a kisgyerekével egy bevásárlóközpontban, hogy lásson. De ennél durvább eset nem történt.

Kerek az életem, és köszönöm, jól vagyok. Szeretnék sok gyereket, méghozzá hármat. Ha pedig kívánnál nekem valamit, akkor azt kívánd, hogy maradjunk olyan boldogok, amilyenek most vagyunk.

– Ezt kívánom!

 

Csézy: Szeretlek

 

Ez a hajnal másképp ébresztett fel.
Minden pillantásom Téged figyel.
Úgy lüktet benn a szívem, mert eljöttél ma értem 
és itt vagy most velem kedvesem.

Lelkem mint egy szárnyszegett madár.
Úgy érkeztem meg űzve hozzád.
A láncok mélyre húztak, s a hangok elcsitultak
néma lett az ég, úgy féltem.

Súgd meg kérlek százszor még.
Rám találsz ha elvesznék.
Két karodban érzem megnyugszik a szívem
nem kívánhatnék mást csak Téged.

Hosszú volt az út míg vártál rám.
És Én meg érkeztem végre hozzád.
Te lettél az élet és már semmitől sem félek
megtanítottál újra élnem.

Súgd meg kérlek százszor még.
Rám találsz ha elvesznék.
Két karodban érzem megnyugszik a szívem
nem kívánhatnék mást csak Téged. 

Nem számít ha szét hull a Világ.
Két szemednek fénye visz az úton tovább.
Mély álomból ébred a remény
Tudom nem véletlen küldött hozzám az ég.

Hadd mondjam most végre el Neked.
Érted érdemes volt újra kezdenem.
Túl rövid az élet, hogy egy percre is elveszítsem 
a legnagyobb csodát Téged.

Súgd meg kérlek százszor még.
Rám találsz ha elvesznék.
Két karodban érzem megnyugszik a szívem
Én így szeretlek hát míg élek.

Vissza az oldal tetejére!