Csonka András:

„Egész életemben hajszoltam a szerelmet”

 

„Egy pszichiáter azt mondta, sokszor úgy képzelem el az élet dolgainak alakulását, mint egy tündérmesét. És amit elképzelek a múltammal kapcsolatban bajnak, az valójában nem baj. Mesék nincsenek. Mindenki életében vannak bajok, amivel küzd, bár mást látunk a felszínen...”

Fotó: facebook.com/CsonkaAndrashivatalos

 

Andrással különösen alakult az ismeretségünk. Tíz évvel ezelőtt egy televíziós felvételen találkoztunk először, ahol félórás beszélgetést kellett vele készítenem. Azt hittem, rutininterjú lesz, rutinkérdésekkel és rutinválaszokkal. Aztán én voltam a legjobban meglepve, amikor olyan mélységeket érintettünk, amit csak nagyon ritkán szokott.

Ezt követően bárhol találkoztunk, mindig nagyon kedvesen üdvözölt, és úgy beszélgettünk, mint két régi haver. Hosszú évek óta nem múlhat el úgy születésnap, hogy a Facebookon ne kapjak tőle valami frappáns, kétsoros, általa költött verset. A legutolsón épp ezt küldte: „Feldíszítve áll a karnis, szülinapos ma az Andris…”

Mindezek ellenére valódi, klasszikus nagyinterjút soha nem készítettünk. Sőt, egy évtizedig kérdezőként és riportalanyként nem is volt többé dolgunk egymással.

Bevallom, kicsit tartottam tőle interjúalanyként. Az elmúlt tíz évben ugyanis róla olvastam a legtöbbet, tévés munkái kapcsán szintén rengeteget szerepelt.

Attól tartottam, nem lesz új téma, azt pedig végképp nem szerettem volna, ha önmagát ismétli.

Az élet aztán erre is alaposan rácáfolt.

Amikor hosszú idő után egyeztettük e könyvbe készülő interjú kapcsán a találkozást, azt kérte, hogy a lakásán beszélgessünk. Mondván ott mégiscsak intimebb a légkör egy ilyen jellegű eszmecseréhez.

Ott és akkor egy teljesen új Csonka Andrást ismertem meg.

 

 

– Mit kérsz inni? Van szénsavas és rostos üdítő, sőt, tea vagy kávé is.

– Azt, amit te.

– Jó, akkor vizet kapsz. Én azt iszom.

– Remek, köszönöm. Nagyon menő helyen élsz. Az egyik ablakból a Citadellát látni, a másikból a Budai Várat. A tűzijátékokat is a teraszról nézed?

– Amíg le nem vitték a Dunára, addig innen néztem. Most már nehézkesebb. Ez az én birodalmam, itt nyugszom meg. Olyan érzésem van itthon, mintha egy toronyban élnék, ahol nem bánthat senki.

– Ki bántana téged?

– Ezt nyilván képletesen mondtam. Ez a torony-érzés egyébként több mindent jelenthet. Egyfajta védelem, biztosabban érzem magam. Másrészt összefügg a függetlenség iránti vágyammal. Szeretek egyedül lenni, kicsit elcsendesedni. Csak úgy „ellenni” magammal. Ez persze nem mindig jó, mert ha az ember nem mondja ki, nem beszéli meg az érzéseit, az kicsit önmarcangolásnak tűnik.

– Szeretsz egyedül lenni?

– Nagyon. Amikor elköltöztem a szülői házból, azt hittem, itt majd őrült bulik lesznek. Mert odahaza a nagy polgári lakásban üvegajtók voltak, mindenki mindent látott, ott magánéletet sem tudtam élni. Szexuális életet pedig pláne nem. Éppen ezért azt gondoltam, ha külön megyek, enyém lesz a világ, de hamar kiderült, hogy magamnak való pasi vagyok, és nem is voltak itt olyan nagy vendégségek. Imádok másokhoz menni, és természetesen ide is jöhetnek, de nincsenek nagy főzőcskézések.

– Apropó, főzés. Mielőtt jöttem volna, azt mondtad a telefonban, hogy gyorsan elugrasz kajálni, amíg ideérek. Mindig étteremben eszel?

– Igen. Van itthon legalább nyolc-tíz szakácskönyvem, de amint nekikezdek egy-egy új kajának, kudarcot vallok. Amikor írják ezek a rohadt könyvek, hogy „ízlés szerint”, akkor már elmegy a kedvem. Mi az, hogy ízlés szerint? Írják meg pontosan, hogy mit kell beletenni, mert nekem nincs ízlésem.

– Igényled, hogy főtt étel legyen az ebéded?

– Nagyon! Persze itthon is van kaja, mert vásárolok. Szegény anyám, amíg élt, a tartós tejek dobozában rakta be a mélyhűtőbe az ételeket. Tele is volt mindig a hűtő, nekem csak ki kellett onnan vennem. Amikor meghalt, ez is nagy problémát okozott, hogyan lesz megoldva ezek után az étkezésem. Lett néhány törzshelyem itt Budán, sőt, Pesten is, a színházak környékén.

– Sok pénz elmegy így kajára?

– Ne is mondd… Ez iszonyat luxus. Egyszer próbáltam utána számolni, de a végére sem értem, mert nem akartam ezzel szembesülni.

– Ez a legnagyobb luxus az életedben?

– Kirívó luxusaim nincsenek. Sajnos ez ma már luxusnak számít, ha valaki minden nap meleg ételt eszik, amit nem ő főz. Nem iszom, nem dohányzom. Régen, még főiskolás koromban olvastam erről, hogy az én szervezetemből hiányzik egy enzim, és ezért nem kívánom az alkoholt. A főiskolán persze dohányoztam, hiszen én is művész akartam lenni, mint a többiek. Ott ültünk egy kis teremben, ahol 14-ből 12-en cigarettáztak, teljesen mindegy volt, hogy az én kezemben is van-e cigi. Ez poénnak jó volt, de soha nem vettem dohányt, mindig lejmoltam. Ugyanígy vagyok az itallal is. Nem arról van szó, hogy ha elmegyek egy szórakozóhelyre, soha nem iszom. Dehogynem! Ha nagyon rossz a buli, inkább lehajtok három tequilát, hogy gyorsan túl legyek az egészen. Akkor megvan a hatása, és kész. A főiskolán is, mivel nem ittam, mindenki az én szekrényembe dugta a piát, mert nálam senki nem kereste. Rám teljesen más hatással van a pia. Nem szeretem. Borkóstolóra engem ne hívjon senki.

– Nem is hívnak?

– Hogyne hívnának! De refluxom van, ég a gyomrom tőle. A bor savasít. Fogalmam sincs, melyik ételhez milyen bort illik adni. Nálam különben is csak egyetlen étel készül recept nélkül, a stíriai metélt. De az már legenda. Van, aki már 12 éve vár arra, hogy megkóstolja. A legtovább Balázsy Panna várt rá, de néhány hónappal ezelőtt végre ehetett belőle. Képzeld el, addig cseszegetett öt nő a Facebookon, amíg írtam nekik, hogy így öten ünnepélyesen legyenek itt a lakásomon ekkor és ekkor, s megfőzöm nekik. A családomnak is egy évben egyszer megfőzöm – többnyire karácsonykor.

 

„ISZONYÚ VOLT APÁM LEÉPÜLÉSÉT KÖZVETLEN KÖZELRŐL LÁTNI.
TÍZ ÉVIG TARTOTT EZ AZ IDŐSZAK.
KÉSZ CSODA, HOGY NEM KATTANTAM MEG”

 

– Mikor költöztél ide?

– 1998-ban.

– Akkor költöztél el otthonról?

– Igen.

– Elég későn.

– Nagyon! Szerettem volna már előbb is, de 1991-ben, amikor elindult a Família Kft., fél év után fel kellett mondanom a szerződésemet a Vidám Színpadon. Ez roppant veszélyes játék volt. Bodrogi Gyula nagyon rendes volt, azt mondta, ilyen lehetőséget nem lehet kihagyni, és számíthatok majd rá a továbbiakban is. Számíthattam is, mindig játszottam nála szabadúszóként. S amikor indult a Família, nagyjából akkor kezdődött apám betegsége is, ami nagyon kemény, a családot rettenetes módon megviselő, és idegileg próbára tevő időszak volt.

Ez egy leépülés volt, amire először azt mondták, hogy Parkinson-kór, majd kiderült, hogy mégsem az. A lényeg az, hogy évekig stagnált egy bizonyos szinten, ami a legszörnyűbb. Amikor valaki még nem szánni való, ágyhoz kötött beteg, hanem ahhoz azért van ereje, hogy lelkileg, verbálisan bántson.

– Téged is bántott, vagy inkább édesanyádat?

– Leginkább édesanyámat, aki a legközelebb állt hozzá. Nyilván elmondod magadnak, hogy nem lehet szegényre haragudni, mert beteg. Elmondod tízszer, de tizenegyedszer már nem tudod… Ez a betegség sajnos azt is magával hozta, hogy lehullott sok-sok álarc. Bevette esténként az altatóját, és kifejezetten agresszívvá vált. Féltettem anyámat, hogy bántani fogja.

– Bántotta?

– Inkább csak fenyegette a botjával. Iszonyú érzés volt apámat így látni, és ez tíz évig tartott. Kész csoda, hogy én ebbe nem kattantam bele.

– Így csináltad végig a Família Kft-t?

– Pontosan. Nekem a Família volt a menekülésem. Ha akkor nem történik meg velem az a csoda, hogy hirtelen ismert lettem, és színházban is dolgozhattam, akkor nem is tudom, mi történt volna. A Família maga volt a mámor. Utólag visszagondolva azonban nem is tudom, hogy tudtam létezni. Természetesen nem arról van szó, hogy éjjel-nappal rossz volt, hiszen közben próbáltam minőségi életet élni, és jól érezni magam a barátaimmal.

– Most már abszolút értem, miért vannak vagy voltak neked depresszívebb korszakaid. Többször meséltél erről nyilvánosan, hogy emiatt szakembernél is jártál. Kívülállóként soha nem értettem, mi bajod lehet, amikor mindent megkaptál az élettől. Aztán erre itt van ez a kamaszkori trauma…

– Sajnos ez nem minden. Ennek gyökerei sokkal korábbról, még az apám betegsége előtti időszakból gyökereznek. Nemrég találtam meg egy levelet, amit anyunak írtam 1988-ban. Apám akkor még nem volt beteg, másodikos voltam a főiskolán. Ő az a fajta ember volt, akivel nem lehetett megbeszélni tulajdonképpen semmit. Neki fekete volt és fehér. Vagy jó volt valami, vagy rossz. Sem az élet dolgairól, sem a művészetről nem tudtam vele beszélgetni. Pedig én vágytam erre. Irigyeltem az osztálytársaimat, akik tudtak az apjukkal beszélgetni. Apámmal nem lehetett. Ha az anyám nem lett volna olyan, amilyen, és nem oldja ezeket a dolgokat, baromi nagy bajban lett volna a család.

– Édesapád zárkózottsága miatt kezdtél el jobban ragaszkodni édesanyádhoz?

– Gyerekkoromban azt éreztem, hogy centire egyformán szeretem mindkét szülőmet. Ragaszkodtam hozzájuk, nem engedtem senkinek bántani őket, és ez a dolog elkezdett szétcsúszni. Anyám egyre közelebb került hozzám, apám pedig távolodott. És nem a betegsége miatt, hanem sajnos előtte is, mert az a kamaszkori igény már nem volt meg bennem. Ha apámnak valami nem tetszett, akkor bezárta az ajtót, és nem szólt hozzám. Nemrég találtam egy levelet, amit anyámnak írtam. Ez egy több oldalas levél arról, hogy mit érzek. Élőszóban képtelen voltam neki elmondani, mert féltem, hogy kifelejtek valamit. Olyan szinten nem tudtam magam kifejezni élőszóban ezzel a témával kapcsolatban, hogy inkább leírtam, mennyire szenvedek ettől. Sajnos ez már akkor elindult, és erre rátett egy lapáttal a betegség.

 

„RETTEGEK ATTÓL, HOGY EGYSZER ÉN IS KISZOLGÁLTATOTT,
MAGÁRA HAGYATOTT EMBER MARADOK”

 

– Próbáltál közeledni felé?

– Hogy a fenébe ne próbáltam volna! Sőt, ha olyan ember lettem volna, bármikor elköltözhettem volna albérletbe. De nem akartam az anyámat ott hagyni. Úgy éreztem, ebben a helyzetben nem hagyhatom egyedül. Mert neki csak én voltam. Apámnak van még egy gyereke, egy nővérem, akivel természetesen édestestvéri viszonyban vagyunk, csak nem együtt nőttünk fel. Ők a mai napig Szegeden élnek. A nővérem egy másik időszakából ismeri apámat, neki nem voltak ilyen élményei, mint nekem, teljesen másképp gondol rá. Anyámnak is mindig mondtam, nem lehet véletlen, hogy 18 éves korától 23 éves koráig járt egy negyvenöt éves emberrel. Apám nyilvánvalóan egy magával ragadó személyiség volt, aki sajnos öreg korára mindezt elveszítette. Anyám egyébként gyakran mondta, hogy tekintsek másként apámra. Ő is más embert ismert, akit én nem. És én elfogadtam, hogy a múltból kell merítkezni, de nekem arról a korszakról lövésem sem volt.

– Ötven év volt a korkülönbség édesapád és közted?

– Igen. Ezzel nem is lett volna baj, ha könnyű ember lett volna.

Nekem ez a mai napig nagyon fáj. Tisztában vagyok vele, hogy ennyi idő távlatával már nem fogom tudni megoldani a problémát. Gyakran eszembe jut egy régi történet. Apám még betegen is kitotyogott a Dérynébe vagy a Horváth-kertbe. Sosem felejtem el, egyszer jöttem hazafelé az Attila úton, és piros lámpát kaptam az Alagútnál. Néztem balra, és a Horváth-kertben, a nagy lüktetésben ott ült apám egy padon. Egy párnán. Akkor elbőgtem magam az autóban. És most is…

(itt elcsuklik a hangja…)

 

– Ennyi év után is megvisel?

– Igen, ez borzasztó…

– Tartsunk egy kis szünetet?

– Nem kell. Nyugodtan folytathatjuk!

– A művészetét ismerted? Tudtad, hogy milyen színész?

– Igazából csak régi újságcikkekből szerezhettem benyomásokat a pályájáról.  Amikor én láttam színpadon, ő már csak kicsi szerepeket játszott, nem volt előttem példaként, hogy én olyan akarok lenni, mint ő. Apám sokat dolgozott, de nem tartozott az első vonalba. Az újságcikkek szerint egy nagyszerű táncos komikus volt, sok olyan művésszel lépett fel, akikre felnéztem, és voltak látványos kiugrásai. Színpadon csak a nővérem láthatta. Mire én nagyobb lettem, már rég abbahagyta a szakmát.

Visszatérve az előző történetre, annyira megsajnáltam akkor szegényt a Horváth-kertben. A mai napig iszonyúan felkavar ez a kép. Ez az élet? Ez vár mindenkire, hogy nap, mint nap kisétál oda a kis párnájával, bottal a kezében? Az ember amúgy is retteg attól, hogy egyszer kiszolgáltatott, magára hagyatott lesz. Én ettől félek a legjobban, hogy nekem is ez lesz az utam. És velem senki nem törődik úgy, ahogyan anyám törődött apámmal.

– Édesanyád lelkileg hogy élte meg ezt az időszakot?

– Élt az édesanyja is, aki szintén ápolásra szorult. Róla is napi szinten gondoskodott. Anyám nálam isteni magaslatokban volt, van és marad is. Nála önfeláldozóbb emberrel még nem találkoztam. A legtöbb nő szerintem otthagyta volna a férjét, valamit kitalált volna, hogy leléphessen. Ezt senki nem csinálta volna végig, pláne nem tíz évig. Úgy, hogy közben tűrte azt a rengeteg verbális bántást. Nem tudom, honnan volt ennyi ereje. Én képtelen lennék erre.

– Mit éreztél, amikor édesapád 2001-ben elment?

– Fájdalmat. De hazudnék, ha azt mondanám, nem volt egyfajta megkönnyebbülés abból a lelki szorításból kilépni, amiben tíz évig éltünk. Holott nekem közben sikereim voltak. Ott volt a Família, és volt közben csomó olyan premierem, amire komolyan odafigyelt a szakma is.

– Megdicsért valaha?

– Nem. És ez fájt a legjobban. Amikor kiborultam, anyám és a nővérem is mindig azt mondták, tudod, hogy mennyire szeret. És azt mondtam, nem tudni akarom, hanem érezni. Apám számára a pályán való létezésem a Família Kft-ben merült ki, mert a tévében látott. Ha nem voltam benne két epizódban, azonnal tömte az agyamat, hogy kiírtak, már nincs rám szükség. Tehát nem hogy nem dicsért, hanem még be is görcsöltetett egy egyébként is szorongó embert.

 

 „AMIKOR ÉDESANYÁM IS ITT HAGYOTT,
AZ MAJDNEM AZ ÉLETEMBE KERÜLT"

 

– Hogyan lehet ezeket az emlékeket magadban feloldani?

– Ez a nagy kérdés... Jártam pszichiáterhez is, de ez a történet nagyon komplikált. Az is igaz, hogy halottról jót vagy semmit, de veled most másfajta beszélgetésben vagyok, mint egy újságíróval, mert ez egy más mélységű interjú, tehát őszintébbnek is kell lennem. Nem hiszem, hogy ezt a dolgot csak úgy fel lehet oldani. Amikor elmentem pszichiáterhez, nem emiatt mentem el. Akkor fordultam szakemberhez, amikor meghalt az anyám. Mert ha valamit nem tudtam feldolgozni, akkor az a tragédia volt az. Ahogyan itt hagyott… Ma már gyönyörűnek érzem a történteket, de akkor majdnem az életembe került.

– Hol tartasz most?

– Ha bemész a szobámba, láthatod, hogy nagyon sok kép van róla kint a falon. Az ágyam mellett is ott van. Nem tudom, mi az az elengedés. Hiszek abban, hogy az anyám jót akar nekem, és segít. Átment egy védőangyal szerepbe. Így tekintek most rá. Előadás előtt is kérem, hogy úgy szeretnék játszani, hogy büszke lehessen rám.

Az volt a legnagyobb tragédia, hogy vele együtt elment a legnagyobb drukkerem és a legbizalmasabb barátom.

– Nem voltak tabuk köztetek?

– Nem. Persze ez sem volt olyan egyszerű, mert sok mindentől szerettem volna megkímélni apám betegsége miatt. Én voltam az egyetlen igazi kapaszkodója, és azt gondoltam, attól fél, hogy jön valaki, aki elvisz majd mellőle, és nem akartam, hogy emiatt idegeskedjen. Sok áldozatot hoztam. Inkább ott maradtam velük, és nem úgy éltem a magánéletemet, ahogyan szerettem volna.

– Maga a költözés sem a te ötleted volt?

– Nem akartam én onnan eljönni. A költözés egy kényszer volt. A ház, ahol laktunk, nagyon lepukkant volt már, eleve öt évig el sem tudtuk adni, csak nagy nehezen, mélyen ár alatt. Amikor mégis eladtuk, külön költöztünk. Ők a 11. kerületbe mentek, én ide. Ezt a lakást az ő segítségükkel vettem meg. Hiába volt a Família Kft. már évek óta, a gázsimból nem tudtam volna megvásárolni.

 

„ANYU A MAI NAPIG BENNE VAN A TELEFONOMBAN.
AKÁRHÁNY KÉSZÜLÉKEM VAN, ÁTKERÜL AZ A SZÁM"

 

Anyám elvesztésével kiszakadt egy atomerőmű az életemből. Ő úgy tudott megsimogatni, mint senki. Az a fajta gyengédség, amit egy anya tud adni, az nagyon hiányzik. Ott vannak azok a helyzetek, amikor megbetegszem. Utólag mindenki letol, hogy miért nem hívtam fel őket, ha beteg vagyok, és vásárolni kell. De mindenkinek megvan a maga élete, nem akarom senkire rátukmálni magam. Anyámat azonban volt pofám felhívni. Ő jött, és bevásárolt nekem, hozta a kis kosarát.

– Beszélgetsz vele?

– Nem elborult módon, de előfordul. Amikor anyák napja van, vagy születésnapja, illetve amikor kimegyek a temetőbe, akkor mindig beszélek vele.

– Ki segített neked abban az időszakban, amikor ő is elment?

– Az tudod, hogy ment el?

– Olvastam róla.

– Mindent azért nem meséltem el…

Én akkor olyan, de olyan messzire utaztam – Dubaiba –, hogy ne tudjak hazajönni, amikor a tragédia történt… Előtte vele is gyakran repültünk télből a nyárba, de akkor nem tudott velem jönni, mert már dolgozott. Elmentem egyedül, mert akadt egy szabad hetem. Hétfő reggel indultam, előtte még vasárnap közösen kávéztunk anyuval. Másnap megérkeztem Dubaiba, nagyjából délután, mert át is kellett szállni, és amikor megérkeztem, várakoznom kellett 2-3 órát, mert nem találták a csomagomat. Idegesen mentem a szállodába, de még másnap reggel sem volt meg a csomag. Elmentem egy plázába, hogy legalább egy váltópólót vegyek. És ott a plázában kaptam egy sms-t az unokabátyámtól, hogy anyu kórházba került, valami gond van a szívével, ha tudok, próbáljak meg hazajönni. Nyilván nem ez volt az igazi helyzet, hanem csak ezt írták. Fel sem fogtam, mit történik. Gyorsan visszaszaladtam a szállodába, hogy mindegy, milyen járatot, csak találjanak valamit, ami visszarepít Magyarországra. Sajnos aznap már csak éjszakára volt járat, Lengyelországon keresztül. Az aznap délutáni állapotot a szobámban nem tudom felidézni, annyira rettegtem. Már se imádkozni, se agykontrollozni nem mertem. Akkor még nem tudtam, hogy mi van, csak annyit, hogy valami gond. De nagy…

– Tulajdonképpen mi történt édesanyáddal?

– Voltak a kezén kis foltok, és kértem, hogy amíg kint leszek, menjen be a Rókus Kórházba, mutassa meg szakembernek. Megmutatta, de azon a hétvégén rossz volt a gyomra, mondta az adjunktusnő, hogy nézzenek egy EKG-t. Vettek tőle vért, és a vérvizsgálat eredményére egy órát kellett várni. Addig anyám lement a büfébe, és gyakorlatilag ott meghalt. Nem vették észre, mert nem esett össze, csak a feje bukott le. Legalább 15 percig nem vették észre. Ha meg tudták volna menteni, akkor is roncs maradt volna. Felvitték a Rókusba, egy barátom elintézte, hogy átvigyék a Városmajorba Merkely professzorhoz, aki ugyan még megoperálta, de nem tudott már segíteni rajta. A nővérem egyik fia Pesten volt a barátnőjével, és ő volt az egyetlen, aki látta anyámat a Rókus Kórházban csövekkel. Azt gondolom, ha én láttam volna ezt, biztosan meghaltam volna. Azt a fajta tehetetlenséget nem éltem volna túl.

Elutaztam, szerdán reggel aztán megérkeztem, a repülőtéren már vártak a barátaim, és mondták, hogy anyu meghalt. Ott tudtam meg.

Érted ezt a történetet? Úgy váltunk el egymástól, hogy semmilyen betegségről nem volt szó, olyan messze kellett mennem, hogy ne tudjak hazajönni, amikor baj van, ne lássam őt szenvedni, hanem az a kép maradjon meg róla, ami volt, és ne lássam megöregedni, leépülni, mint az apámat. Csak mindezt nem 63 éves korában kellett volna. Akkor ez szörnyű volt.

 

„PÉCSI ILDIKÓ FELAJÁNLOTTA,
HOGY KÖLTÖZZEK HOZZÁJUK GÖDÖLLŐRE”

 

– A barátok figyeltek rád?

– Teljesen kicsúszott alólam a talaj. Akkor azt gondoltam, hogy nem szeretnék élni, mert nem éreztem semmilyen motivációt. Kinek dolgozzak, kinek bizonyítsak, kinek szerezzek örömet, és egyáltalán minek? A barátaim ezt átlátták. Azt szoktam mondani, hogy vannak az aranykártyás barátaim. Ők azok, akikre rájuk bíznám az életemet. Ők a múltamból 8-10 ember. Sokkal többen gondolják azt a környezetemben, hogy ők is aranykártyások, és sok nagyon klassz barátom van, de azért teszek különbséget.

Ebben a helyzetben is hihetetlen energiaáradat ért. Egyrészt hirtelen mindenki gondoskodni akart rólam. Mindenki főzni akart nekem, hiszen tudták, hogy addig anyu főzött rám. Aztán olyan gesztusokat tettek kollégák, amire abszolút nem számítottam. Pécsi Ildikó például felajánlotta, hogy költözzek ki hozzájuk Gödöllőre. Eleve senkiben nem csalódtam a baráti körből. Minden nap rángattak, állandóan történt valami.

Az élet hihetetlen forgatókönyveket ír, és utólag visszagondolva már azt mondom, ez egy gyönyörű történet. Annál is inkább, mert micsoda ívet írt le egy év alatt. Életem egyik legnagyobb sikerélményét is ebben az esztendőben éltem át, amikor megnyertem a Szombat esti lázat Keleti Andreával.

– Dubaiban nem jártál azóta?

– Nem. Gondolkodtam rajta, hogy most már talán el lehetne menni. Dubaiból akkor a szállodán és a plázán kívül mást nem is láttam. Annyi hely van még a világban, amit nem láttam, de egyszer szeretnék visszamenni. Akármilyen hihetetlen is, de már eltelt hét év.

Az anyám ettől függetlenül jelen van az életemben. És ugyanúgy ott van a telefonomban. El tudod azt képzelni, hogy kitöröljem a nevét a telefonomból? Akárhány telefonom van, mindig átkerül az a szám. Egyszer egy őrült ötlettől vezérelve megcsörgettem, és kicsöngött a vonal. Aztán letettem…

 

 „HIÁNYZIK BELŐLEM A JÓ ÉRTELEMBEN VETT GÁTLÁSTALANSÁG,
AMI ELENGEDHETETLEN EHHEZ A PÁLYÁHOZ”

  

– Ezek nagyon komoly lelki traumák, amiről eddig meséltél.

– Ezért nem is kell szégyellni, ha az ember ezt nem tudja feldolgozni. Voltam pszichiáternél, aztán elmentem pszichológushoz is. Nekem akkor segítettek. Aztán segített az élet, hogy sikerélményt adott.

– Azt viszont sokat.

– Én nem így éltem meg.

Az emberek többsége teljesen másképpen lát engem, mint én magamat. Nem is értik, miért vagyok állandóan elégedetlen, miért marcangolom magam sok mindenért. Szinte egész életemben más akartam lenni, mint ami vagyok.

– Mint mindannyian. A legtöbben totál másnak látják önmagukat is.

– De ez szörnyű. Ha magadat nem tartod elég jónak, cseszheted az egészet… Én magánemberként is szerettem volna más lenni, és ebben a színészet segített. Ha nem voltam a magánéletben showman, a színpadon lehettem az. És voltam is. Aztán a színpadi helyzetet tudtam továbbvinni a műsorvezetésben. És mindig azokat figyeltem, akiket sokkal jobbnak tartok magamnál. Mindig irigykedtem rájuk, hogy én miért nem tudom úgy. Amikor erről a barátaimnak vagy a kollégáimnak beszéltem, tételesen leírták egy papírra, hogy milyen szerepeket játszottam el, milyen műsorokat vezettem. És csak annyit mondtam: igen, na de… Mindig ott volt a de… Ez így nagyon nehéz.

Bennem nagyon sok gátlás van. Sosem voltam a társaság középpontja, baromi jól tudtam alkalmazkodni a helyzetekhez, de nem voltam hangadó. Sőt, azt gondolom, nem is vagyok elég exhibicionista, ami elég fura. Belőlem hiányzik az a fajta jó értelemben vett gátlástalanság, ami ehhez a pályához kell. Engem picit agyonnyomnak a vélt vagy valós gátlásaim, szorongásaim. A teljesítményemet nyomja. Sokkal jobb lehetnék, ha ezek nem lennének. Mindez persze másokban is megvan, és segítenek is rajta alkohollal, kábítószerrel, bármivel. Az sokat segít, mert gátlásokat old. Én mégsem élek egyetlen tudatmódosítóval sem, inkább vagyok olyan, amilyen.

 

„GARAS AZT MONDTA A FŐISKOLÁN, HOGY
BANDIKÁM, MAGA DRÁMAI SZÍNÉSZ”

 

– Egyáltalán, hol tartasz most a saját mércédet tekintve?

– Ha mérleget kell vonnom, akkor úgy érzem magam, mint a dél-koreai music centerek. Azokban is volt annak idején minden, mégsem volt semmi jó, csak közepes szinten. Valahogy én is így tekintettem magamra, hogy mindenbe belekóstolhattam. Például nem is álmodtam arról, hogy valaha popzenei karrierem lesz. Az, hogy nekem négy nagylemezem megjelent, és ezek sikeresek voltak, óriási dolog. A műsorvezetésre sem gondoltam soha gyerekkoromban, mégis tizenakárhány évig csinálhattam. Sőt, csinálhatom. Az most sincs lezárva, csak ebben a pillanatban nem vezetek műsort. Több minden megadatott, de egyikben sem értem el azt a szintet, amit szerettem volna.

– Mi maradt ki?

– A mozifilm mindenképp, hogy csak egy példát említsek. Aztán komolyabb szerepek. Mert amit én csináltam, az a szakma sznob részének bűncselekmény. Szappanoperában kezdtem az életemet, műsort vezettem, és popzenét énekelek. Ezek mind bűncselekmények. Aki ilyet csinál, az egy bűnöző. Az ő szemükben.

– Nagy művészek vetették ezt valaha a szemedre?

– Nem. Garas Dezső mondta a főiskolán, aki negyedikben tartott egy kurzust, és különböző jeleneteket csináltunk, hogy Bandikám, maga drámai színész. Pedig ezt az oldalamat a főiskolán sem domborították ki. Ha drámai akartam lenni, az is botrányba fulladt. Emlékszem, volt egy vizsga, amikor a Rómeó és Júliából pont azt a jelenetet csináltuk, amikor nagy vita van, és korabeli jelmezt adtak rám. Volt rajtam egy bársonysisak, és amikor mondtam a magamét, elkezdett a sisak össze-vissza mozogni, mindenki röhögött.

Azt szeretném végre, hogy egyszer kapjak egy olyan feladatot, ami senkinek nem jut eszébe rólam. Lehet, hogy megbukom benne, de most azt gondolom, meg tudnám csinálni.

– Mire vágysz igazán?

– Mindig arra vágytam, hogy a következő év ne legyen rosszabb, mint az előző, de most már jönnek azok a szorongások, amelyektől sürgősen meg kellene szabadulnom. Például a kor-fóbiám. Belátható időn belül be fogok lépni az ötvenedik évembe. Nem szeretném sem a szakmámban, sem a magánéletemben megélni azt, hogy már nem kellek, hogy felesleges vagyok, félretolnak, esetleg lekezelnek. Ebből a helyzetből biztosan el fogok menekülni. Nem leszek hajlandó a közönség szeme láttára ilyen helyzetbe kerülni. Nagy nehézséget okoz az életemben, hogy nem jártam végig a lépcsőfokokat. A főiskola befejezése után fél évvel ott találtam magam egy hihetetlenül népszerű sorozatban, és onnantól kezdve pont a csúcson kezdtem. Abból nem lehet felfelé menni, azt stagnáltatni lehet, ha az ember nem akar lejjebb csúszni. Ezért is estem kétségbe, ha nem volt annyi vagy olyan meló. Miért nem lehet megteremteni az embernek ennyi idős korára, hogy legyen egy egzisztenciális háttere ahhoz, hogy azt mondhassa, most más korszak jön, és befejezi.

– Ezek szerint nincs normális egzisztenciád?

– Azért panaszkodni sem szeretnék, mert hiteleim például nincsenek. De olyan hátterem sincs, hogy azt mondjam, elmegyek Tenerifére megöregedni. Egyrészt nem tudom, mennyibe kerül az. Másrészt ki sem bírnám, mert én világéletemben az első kerületben laktam. Itt születtem, itt élek, és itt is halok majd meg. Imádok itt lenni. Nekem ez a kerület minden. Igazi lokálpatrióta vagyok, én nem költözöm el innen. Ez a lakás önző módon, egyszemélyesre van kialakítva. Persze nem egyszemélyes, mert az előttem lakó néni itt nevelte fel a gyerekeit.

 

„EGÉSZ ÉLETEMBEN HAJSZOLTAM A SZERELMET…”

 

– Elérkeztünk egy újabb sarkalatos ponthoz az életedben.

– Igen… A másik szőnyeg alá söpört probléma a magánéletem. Ha most újrakezdhetném, egészen máshogyan kezelném. Nem tenném az utolsó helyre. Nem tudtam soha lehiggadni, s talán megbecsülni sem azokat, akik akartak engem.

– Most már késő?

– Néha így érzem, néha úgy. Egész életemben hajszoltam a szerelmet, de nem találtam meg azt a fajta szerelmet, amire igazán vágytam. Egy pszichiáter azt mondta, sokszor úgy képzelem el az élet dolgainak alakulását, mint egy tündérmesét. És amit elképzelek a múltammal kapcsolatban bajnak, az valójában nem baj. Mesék nincsenek. Mindenki életében vannak bajok, amivel küzd, bár mást látunk a felszínen.

A magánéletemet másképpen kezelném már. Eddig a szőnyeg alá söpörtem, most már azon múlik, találkozol-e olyannal, akiért érdemes áldozatokat hozni. Egy bizonyos kor után már nagyon nehéz, mert tele vagy rigolyákkal. Már nem tudod a dolgot úgy működtetni, mint húszéves korodban.

– Pedig azt mondtad, szeretsz egyedül lenni…

– Igen, de kell valaki, akivel megélsz dolgokat.

Nem lehetek eléggé hálás a sorsnak, hogy a mai napig nem tudok olyan kis településre menni, ahol ne tudnák, ki vagyok. Ez nagy kegy az élettől. De a magánéleted szempontjából hátrány. Erős hátrány az igazi mély kapcsolatokra. A komoly embereket ez taszítja. Mondd, Andrásom, 35 év felett egyáltalán hol tudsz ismerkedni?

– Mondjuk az interneten.

– Igen, de az a legtöbb embert taszítja. Ami persze butaság. Mi a többi alternatíva? Romkocsmákban, pubokban, diszkókban? Nehéz ez… De ne legyünk reményvesztettek, úgy érzem, jó irányba tartok, és ha megragadom, akkor most már nem fogom elengedni a boldogságom.

– Köszönöm a bizalmat, egy kicsit zavarban is vagyok, amiért ilyen mélységig engedtél be az életedbe…

– Tudod, hogy veled imádok beszélgetni, és ennek csak így van értelme. Viszont azt szeretném, hogy ha mindenki biztos lehetne abban, hogy az a Csonka András, akit megismertek az elmúlt húsz évben akár képernyőn, akár színházban, akár lemezeken, az létezik, és olyan, amilyennek gondolták. A lendületemből pedig nem engedek. Ma már tudom a módját annak, hogyan kell magamat megráznom, ha kell, pozitív irányba fordítani, az autogén tréning, és az agykontroll maximális segítséget nyújt ehhez. Ambícióim és vitalitásom, remélem, összhangban lesznek képességeimmel, és így tovább baktathatok a színház, a zene, és a média által kövezett úton. Sem a magánéletemben, sem a szakmámban nem szeretném egy pillanatig sem azt érezni, hogy csonka vagyok… (nevet)

SZERESD A MÉLYINTERJÚKAT A FACEBOOKON IS! KATTINT IDE ÉS LÁJKOLD OLDALUNKAT!

https://www.facebook.com/rmelyinterjuk.hu

Izgalmas fórumtémák, nyereményjátékok, aktív közösség!

Vissza az oldal tetejére!