Antal Imre: "Mindig jött értem a nagy fekete autó"
„Időnként elgondolkodom a halálon. Nem félek tőle, mert jönni fog, akár félek, akár nem. Egyet nem szeretnék, hogy elesett ember legyek, akit ágytálazni és támogatni kell a kórházban. Úgy szeretnék meghalni, mint Pécsi Sándor, aki otthon ült a lakásában, egy szép nagy fotelben, kezében volt egy szövegkönyv, amit tanult, és egy mosollyal halt meg…”
Az Antal Imréhez fűződő emlékeimről külön könyvet tudnék írni. Tudom, hogy elcsépelten hangzik ez a mondat, hiszen mindenről és mindenkiről lehet könyvet írni, de nekem valóban nagyon sajátos viszonyom volt az ország kedvenc nevettetőjével. (Higgyék el, nálam jobban senki nem utálja az ilyen elkoptatott jelzőket, mint az „ország kedvence”, de Antal Imre tényleg az volt.)
Gyerekként ámulattal néztem azokat a műsorokat, amiket vezetett. Emlékeznek még a Bongó, a Ki tud többet Magyarországról?, vagy a Vasárnapi Turmix cínű tévés produkciókra? Én ezekre is emlékszem, nem csak a Szeszélyes évszakokra, vagy a Ki mit tud?-okra. Tetszett a humora, a közvetlensége, a lazasága, és az, hogy mindig minden helyzetben profin feltalálta magát. Igazi rajongója voltam Imrének, a példaképemnek tekintettem.
Tízéves lehettem, amikor egy színes magazinban – talán Képes7 volt a neve – olvastam egy vele készült interjút. Azt nyilatkozta, hogy nagyon kevés barátja van, holott millió a haver, de az igazi társak hiányoznak. Rögtön tollat ragadtam, és levelet írtam neki, amelyben tízévesen közöltem, hogy szeretnék a barátja lenni. Fél évre rá válaszolt is. A borítékban egy fotót találtam, amelynek hátára kék tintával a következőt írta: „Sándor András barátomnak, szeretettel”. A mai napig őrzöm ezt a képet.
Az élet aztán úgy hozta, hogy 14 éves koromtól fogva 2-3 évente rendszeresen találkoztam vele személyesen is. Először Salgótarjánban készítettem vele interjút. A már korábban említett, „Ki tud többet Magyarországról?” című vetélkedő nógrádi fordulóját közvetítették élőben a megyeszékhelyről, s már délelőtt, a próbák során időt szakított rám. Klasszikus „susogós” melegítőben hívott meg egy narancs juice-ra, s az akkor készült beszélgetést később több megyei napilap is átvette.
Aztán rendszeresen utaztam hozzá Budapestre, mindig kedvenc éttermében, a Paprika vendéglőben folytattuk a csevegéseket. Állandóan ő fizetett, soha nem engedte elővenni a pénztárcámat..
Amikor a fővárosba költöztem, s elkezdtem a BEST-, illetve Story magazinoknál dolgozni, még gyakrabban találkoztunk különböző anyagfelvételeknél. Jártam a lakásán, és kipróbáltunk más éttermeket is a Paprikán kívül.
Ugyan nem lettünk barátok, de ritka jó „kollegális” viszony alakult ki közöttünk. Amikor kitaláltam, hogy utazzunk el Salgótarjánba, és csináljunk a helyi rádióban több órás élő beszélgetést, első szóra jött. Soha nem felejtem el, mit művelt azon az úton. Nem csak az adásban sziporkázott, hanem az autópályán is. Visszafelé meg kellett állnunk Hatvanban a benzinkúton. Nem benzinre volt szükségünk, ő akarta mindenáron elkölteni azt a kis pénzt, amit a Rádió Focus tulajdonosától kapott néhány reklámszpot felmondásáért. A kúton kiállt az út közepére, az autók elé, széttárta a karját, és úgy kiabálta: „Hát már el sem ütnek?” – mi meg természetesen vele együtt dőltünk a röhögéstől.
Ilyen előzmények után érkezett el az a korszak, amikor egye lejjebb csúszott a lejtőn. Sokat betegeskedett, mellette pedig mindenféle emberek próbálták a maradék vagyonát megszerezni. Volt például egy nő, aki Imre menedzserének adta ki magát, és ilyen minőségében önhatalmúlag eltiltotta a főhőst minden kolléga elöl. Majd jött az évtizedes barát, aki szintén rángatta szerencsétlent ide-oda.
Valahogy mégis mindig tudtunk találkozni. Még akkor is, amikor lehetetlennek tűnt, mert épp „el volt zárva” a nyilvánosság elöl. Panaszkodott is mindenkire. A mai napig őrzöm a beszélgetéseink felvételeit.
Tudják, kire nem panaszkodott soha? Galambos Lajcsira. Hogy jön ide a zenész? A Dáridó atyja segítő kezet nyújtott az utolsó években, és időt, pénzt nem kímélve szanatóriumi kezelésekre vitte Imrét.
Ha egyszer megkérdezi tőlem valaki, mi volt újságírói pályám legkülönlegesebb élménye, akkor azt fogom mondani, hogy Antal Imre halálos ágyánál az utolsó találkozás.
Elmesélem, hogyan kerültem oda. Lajcsi felhívott, és döbbenten mondta, hogy megkeresték őt a Hospice Alapítványtól. Ez az alapítvány utolsó stádiumban lévő, idős rákbetegeknek próbál megfelelő körülményeket teremteni a méltó befejezéshez. A Hopsice házban feküdt a nagybeteg Imre is, akinek azt volt az „utolsó kívánsága”, hogy Lajcsi trombitáljon neki.
Utólag bevallhatom – talán nem haragszik meg érte –, először nem hittem Lajcsinak. Annak ellenére, hogy több éves ismeretségünk során végtelenül korrekt embert ismertem meg benne, akkor konkrétan azt gondoltam, ennek elment a józan esze.
Még hogy Antal Imre a halálos ágyán őt hívja… Ilyen baromságot! És miért menjek én vele? Annyira szürreálisnak tűnt az egész.
Aztán ész érvekkel meggyőzött. Mivel az utolsó 3 évben együtt segítettük Imrét a kórházi kezelések során, úgy gondolta, nekem is jogom van őt így látni.
Ódzkodva ugyan, de elmentem.
Furcsa erről írni ennyi év után… És az is különös, hogy soha nem írtam ki magamból ezeket az emlékeket. Mert amit ott láttam, az a mai napig megmagyarázhatatlan kettősséget okoz bennem.
Egyfelől rendkívül megrázó, kifejezetten drámai találkozás volt ez odabent, az elfekvőben. A megrendítő helyzetnek mégis volt szépsége is. Mindjárt meg fogják érteni, miért.
Amikor beléptünk Imre szobájába, döbbenetes látvány fogadott. A mindig életvidám showman konkrétan olyan volt már, mint egy csontváz. Nem túlzok, én ilyet korábban csak biológia órán láttam. Az arcának csak néhány vonása emlékeztetett régi önmagára. Lajcsi is megilletődött.
Emlékszem, Imre szomorúan, mozdulatlanul feküdt az ágyában, és kifelé bámult az ablakon. Miután Lajcsi a jellegzetesen öblös hangján köszönt egy hatalmas „jó napot”-tal, Imre odafordult, elmosolyodott, és jól kivehetően mondta: „Szia Lajcsiiiii”. Esküszöm, ha nem a saját szememmel látom, nem hiszem el, ami ott és akkor történt. Az az ember, aki már a saját ápolóit sem ismerte fel, a zenészt azonnal beazonosította.
Attól fogva be nem állt a szája a nagybeteg Imrének, pedig már roppant nehezen, vontatottan beszélt. Bár azt mondta, tudja ki vagyok, biztos voltam benne, hogy engem már nem tudott hova tenni. De még ott, a halálos ágyán is úriember volt. Egy percig nem éreztette, hogy fogalma nincs rólam, még a keresztnevemre utaló kérdést is egy poénnal ütötte el. A lényeg, hogy Lajcsi nem hazudott, valóban Imre hívattatta őt oda. Ott álltunk az utolsó óráit számláló legenda ágyánál, aki pontosan átérezte a kínunkat, és a csöndeket mindig egy viccel törte meg. Amikor Lajcsi eljátszotta az „Il Silenciot”, Imre sírt. Erre a pillanatra használtam feljebb az egyszerre megrendítő és mégis gyönyörű jelzőt. Tudta ott mindenki, hogy ez a végjáték, és ebben a méltatlan helyzetben is méltón búcsúzott Imre. Lajcsitól, tőlem, s rajtunk keresztül az imádott show business-étől.
Amikor kijöttünk a szobából, és elköszöntünk egymástól, eszembe jutott a 10 éves koromban írt levél. A barátja akartam lenni, de arra soha nem gondoltam volna, hogy a halálos ágyánál is ott állhatok majd. Egyszerre volt tragikus és felemelő az érzés.
Imre két nappal később hunyta le örökre a szemét. Az ápolók szerint az utolsó két napban gyakran emlegette Lajcsit…
Az alábbi beszélgetés a salgótarjáni rádióban – Rádió Focus – készült 2004. júliusában. Négy évvel a halála előtt.
– Mindig azt mondod, hogy egyszer hopp, máskor kopp az életed. Melyik korszakban vagy éppen?
– A „kopp”-korszakban… Rám jár a rúd mostanában. Néhány hónappal ezelőtt ajtót nyitottam egy fiatal társaságnak, akik „Szevasz Imre, hoztunk neked egy kis Unicumot!” felkiáltással betódultak a lakásomba. Nem volt mese, meg kellett innom az ajándékba kapott italt. Szinte azonnal a földre rogytam, s csak másnap délben tértem magamhoz. Amikor felébredtem, már semmi nem találtam a helyén. Minden mozdítható, értékes dolgot elvittek a lakásomból, a porcelánoktól kezdve az aranyóráig. A rendőrség sem tudott segíteni, azt mondták, minek engedtem be az idegeneket.
– A szerencsétlenségek sora ezzel azonban még nem ért véget.
– Sajnos nem. Néhány héttel később jelentős készpénztől szabadítottak meg kedvenc éttermemben. Nyolcvanezer forint volt a pénztárcámban, amit egyetlen mozdulattal kihúztak ka táskámból, mialatt a törzshelyemen ebédeltem.
– Majd nem sokkal ezután ismételten címlapokra kerültél, amikor trombózisod volt. „Eltűnt Antal Imre” – állították a bulvárlapok.
– Szörnyű volt! Jöttek fotózni a kórházba. Nem volt elég a magam baja, még ott is zaklattak. De túléltem, itt vagyok! Egy nagy frászt fogok ezeknek meghalni! Azért se!
„NE TUDD MEG, MILYEN ÉRZÉS OLYAN LAKÁSBAN ÉLNI, AHOL KIKAPCSOLTÁK A VILLANYT!”
– Mindig csodáltam a határtalan optimizmusod. Miből merítesz erőt?
– Saját magamból! Akkor sem lesz jobb, ha jajveszékelek! Hatvankilenc éves fiatalember vagyok, tele életerővel. Majd szétrobbanok az energiától! Biztos vagyok benne, hogy anyagilag is hamar rendbejövök majd. Nemsokára hozzák a nyugdíjat, remélem szeptemberben újra indul a Szeszélyes Évszakok forgatása, és akad néhány vidéki fellépés is. Addig, amíg helyre nem állok anyagilag, konzervet ebédelek.
– Pedig mindenki azt hiszi, kész röhej az életed.
– Szó sincs erről! Az igaz, hogy remek humorérzékem van, és mindenben meglátom a viccet. Nem is vagyok pesszimista, de az elmúlt hónapok pénztelensége és a nélkülözöttség búskomorrá tett. Kívánom, hogy soha ne tudja meg senki, milyen érzés egy olyan lakásban élni, ahol kikapcsolták a villanyt. Sajnos nem kaptam meg időben a fellépések után járó gázsimat, s nem tudtam határidőre befizetni a számlát. Jöttek az áramszolgáltatótól, s kikapcsolták. Most tudom csak értékelni, milyen nagy dolog az, hogy belépek a lakásomba, megnyomok egy gombot, s világít a lámpa. Újra nézhetek tv-t, és a hűtőt is használhatom.
– A telefonos zaklatások legalább véget értek?
– Szerencsére igen. Képzeld el, éveken keresztül minden éjjel pontban hajnali háromkor megcsörrent a telefonom. A vonal végén rendszerint soha, senkit nem találtam. Amikor nagy ritkán beleszólt a titokzatos hívó, torz hangot hallottam: „Gyere ki este a Ligetbe!”
– Beszéljünk vidámabb dolgokról. Legelső találkozásunkkor már beavattál a titkodba: mindenhez kell érteni egy picit, és semmihez sem kell érteni...
– Múltkor telefonos interjút kellett készítenem egy gyertyakészítő vállalat elnökével a rádióban. Elmondta, hogy díszgyertyákat állítanak elő, majd megkérdeztem, hogy ezek a gyertyák sztearinból vannak-e, mire visszakérdezett az illető, hogy ezt maga honnan tudja? Fogalmam sincs! Annyit tudok, hogy a sztearin az az anyag, amely pillanatok alatt lefolyik, tehát nem viasz. Erre mondtam, hogy mindenhez kell egy kicsit érteni, meg semmihez nem kell érteni…
– Számtalan veled készült interjút elolvastam, de egyetlen olyan cikket sem találtam, amelyben a szerelemről beszélnél.
– Mert nem ismerem az érzést. Egész életemben elkerült a szerelem. Talán egyszer érintett meg, még Hódmezővásárhelyen, az általános iskolában. Emlékszem, paprikapiros fejjel mentem haza. Apám csak annyit kérdezett, fiam, csak nem?. Mire én azt feleltem, de igen… Az érzelem sajnos hamar elmúlt az osztálytárs iránt, és soha többé nem is jött elő egész életemben. Alighanem már nem is fog.
„AZ ELROMLOTT HŰTŐSZEKRÉNYT IS VELEM AKARTÁK KICSERÉLTETNI…”
– Ne mondd már, hogy televíziós karriered legszebb éveiben nem ostromoltak a nők!
– Nem csak akkor. Már sikeres zongoraművészként sem lett volna gondom ilyen tekintetben, de amikor képernyőre kerültem, szerénytelenség nélkül állíthatom, hogy mindenki a lábaim előtt hevert. Mégsem használtam ki a lehetőségeket. A nők abba a férfiba szerettek bele, akit a képernyőn keresztül láttak, s elképzeltek hozzá álomtulajdonságokat. Ehhez képest én egyszerű földi halandó voltam. Persze, az is lehet, hogy nem akartam senkihez alkalmazkodni. Édesanyámmal jól megértettük egymást, s ebbe az anya-fiú kapcsolatba nem fért bele egy másik nő. Most már nem tudok mit tenni, vénségemre elkönyveltem, hogy az életemből kimaradt a szerelem.
– Ellenségeid vannak?
– Kinek nincsenek? A múltkor kaptam egy levelet, amelyet onnan tudok, hogy Kecskeméten adtak fel, mert megnéztem a postai bélyegzőt. Természetesen név nem volt aláírva, mert minek az… A kedves levélíró egy kockás irkalapot szeretett volna kitépni mérsékelt sikerrel, mert sonka alakú lett a papír, de az üzenet ráfért. Ez volt benne: „Mikor hagyod már abba, te rücskös törpe?”
Ő nyilván nem az én hívem... (nevet)
Annak idején egyébként rosszabb volt a helyzet, mert halomnyi levél jött ilyenekkel, hogy „Maga az egyetlen zseni a világon, járjon már közbe, hogy adják vissza kislányom útlevelét, mert nem tud hazajönni Bécsből”, vagy „Cserélje ki a hűtőszekrényt, mert elromlott, és nem hajlandó a Lehel gyár...” – na ezeket mind dobtam kifelé. Mit kezdjek velük? Azt hitték, hogy egy televíziós mindent el tud intézni.
– Mi a népszerűség valódi haszna?
– Haszna az lehet – bár, az ember nem akarja ezt tudatosan kihasználni –, hogy ha bemegyek egy férfidivatáru üzletbe, és szeretnék egy piros bőrkesztyűt vásárolni sárga varrással, akkor azt mondják, „művész úr, egy pillanat”. Hátramennek és előhozzák, vagy ha éppen nincs, akkor megkérnek, hogy fáradjak vissza két nap múlva. A hátránya a dolognak, hogy nem tudok felszállni egy trolibuszra vagy metróra, mert azonnal a vállamra vernek, hogy „Na, mi van?”... Mennyire jellemző az idő múlására, hogy még kezdő televíziós koromban az egész országnak „Szevasz Imre!” voltam. Múlt az idő, és „Imre úr, tiszteletem!” -lettem, manapság pedig, ha kimegyek az utcára, azt mondják, hogy „Imre bácsi”.
„APÁM KÉZÍRÁSA NAGYON HASONLÍTOTT A JÉZUSKÁÉRA”
– Gyakran készítesz számvetést arról, hogy mit értél el eddig?
– Elértem azt, amit a képességeimmel a szakmámban el lehet érni. Semmi másra nem vágyom, csak nyugalmas életre. Némi munkával persze, a nyugdíj mellé. Ma már nem tudok két rostélyost megenni, elég nekem egy! Szeretek üldögélni, újságot olvasni, olyan „öregurasan”.
– Hosszú, rögös út vezetett idáig?
– Nagyon szegények voltunk, amikor Budapestre kerültünk. Olyan ingem volt, amelyről leszakadt a gomb, de már indulni kellett az iskolába, és édesanyám néhány öltéssel gyorsan összevarta. Igen ám, de tornaórán le kellett tenni az inget. Képtelen voltam rá, mert össze volt varrva, és le kellett tépni. Rettentően egyszerű ételeket ettünk, mégis boldogok voltunk. A múltkor megtaláltam anyám naplóját, benne az 1952–es karácsonyi menüvel: fasírozott, krumplisaláta és tea. Ma egyszerűen kiröhögnék!
A szüleim elmagyarázták, hogy az ajándéknak soha nem a forintértéke a fontos. Kérték, mindig tartsam szem előtt azt, hogy a másik, amíg kitalálja, hogy mit adjon, addig is gondol rám. Mi borzasztóan örültünk mindennek!
– Vidéki fiúként hogyan illeszkedtél be Pesten? A kisvárosi lét után könnyen váltottál a nagyvárosi forgatagra?
– Könnyen is, meg nehezen is. Sokat segített, hogy jöttek velem a szüleim. Hódmezővásárhelyen ott hagyták az állásukat, és együtt költöztünk. Nagyon nehezen kaptak munkát. Albérletben laktunk, ami szörnyű volt! Egy olyan kis szobában húztuk meg magunkat, ahová éppen csak befért három ágy. Aztán sikerült másik albérletet keríteni, ekkor kezdődött életünk egyik legvidámabb korszaka. Kettős albérletben éltünk egy házaspárral, ahol egy festőművész özvegye volt a tulajdonos. Ő a cselédszobában lakott, s valami pompás napjaink voltak. Maximálisan tiszteletben tartottuk egymást, időnként meghívást kaptunk a másik albérlőkhöz, hiszen nem úgy volt, hogy csak úgy benyitunk. A humor és a derű mindig jellemző volt a családomra. Mivel édesanyám pedagógus volt, kapott egy hatalmas kétszobás lakást, ami fantasztikus élmény volt számunkra, ebben lakom a mai napig. De már ott is fogok meghalni, ezt tudom.
Képzeld, én vagyok az egyetlen kisfiú a világon, aki 11 éves korában levelet kapott a Jézuskától, mert hittem a Jézuskát. Mindig levelet írtam neki, hogy szeretnék egy villanyvonatot, gőzgépet, meg nem tudom én micsodát. Ki kellett tenni az ablakba a borítékot, és egy borzongás volt, amikor másnap reggelre eltűnt a boríték. Mondták édesanyámék, hogy jöttek a postásangyalkák, s elvitték. Ezek után 11 évesen a karácsonyfa alatt az ajándék mellett találtam egy levelet is. Nem értettem, mert nekem címezték. Ez volt ráírva: „Antal Imriskének”. Kinyitottam, s kiderült, hogy a Jézuska írta. Igaz, hogy a Jézuska kézírása pont olyan volt, mint az apámé, de nem zavart. Azt írta nekem, hogy én már nagyfiú vagyok, ezért többet nem jön el hozzám személyesen, de ne szomorkodjak, ő azért figyel rám, csak ezek után ne úgy emlegessem, hogy Jézuska, hanem úgy, hogy A SZERETET. (könny szökik a szemébe) ... Így neveltek apámék.
– A levél azóta is megvan?
– Hajjaj, kincsem!
„FOGTAM MAGAM, ÉS LELÉPTEM AZ OSZTÁLYTALÁLKOZÓRÓL”
– Mikor jártál utoljára szülővárosodban?
– Nem olyan rég. Néhány hete voltam egy osztálytalálkozón. Igaz, hogy nem ott érettségiztem, de az egykori társak tiszteletből meghívtak. Riasztó volt! 1951-ben láttam őket utoljára, és már hetekkel korábban azon gondolkodtam, hogy fogom őket megismerni. Elmentem a gimnáziumba a megadott időpontra, ahol kiderült, hogy több osztály is találkozik, nálunk idősebbek és fiatalabbak egyaránt. Beléptem az udvarba, és az fogadott, amit vártam: galambősz férfiak, matrónák... Nem tudtam, kihez menjek oda! Elhatároztam, hogy nagyon közvetlen és kedves leszek mindenkihez, nehogy valami nagyképű pestinek tartsanak. Odamentem az első nőhöz és mondtam, hogy „Ne haragudj, de úgy örülök, hogy megint találkoztunk ennyi év után!”, puszi a két arcára - na, ez egy másik osztály volt... Aztán rám szóltak, hogy „Imre, miért nem jössz közénk?”, s beálltam az enyéimhez. Ott egyből felismertem az egyik egykori osztálytársnőmet, bizonyos Seress Zsuzsát, aki mellett egy fiatal nő állt. Mondtam neki, hogy „Zsuzsa engedd meg, hogy gratuláljak a csinos, szép, fiatal lányodhoz!”, mire ő: „Te hülye, ez a húgom!”... Éreztem, hogy ez nem az én napom és abbahagytam az egészet...
– Mi történik egy ilyen találkozón? Nosztalgiáztok
– Érdekes módon nem. Volt egy ebéd, aztán mindenki felállt és hazament. Ráadásul annak idején, amikor együtt jártunk iskolába, minden tanítási nap úgy kezdődött, hogy el kellett énekelni a szovjet himnuszt, órák után pedig a „Föl, föl, ti rabjai a Földnek...” (nevet) Képzeld el, ezek felálltak és énekelték! Azt hittem, hogy hülyéskednek. Hát ki énekel ma már ilyeneket? Kiderült, hogy ezzel tudják visszaidézni egykori fiatalságukat. Felálltam és észrevétlenül otthagytam őket; nem azért mentem le Hódmezővásárhelyre, hogy ezeket énekeljem! Beszélgetni akartam velük, hogy kiből mi lett. (Ja, ma már mindenki nyugdíjas!) Irtó érdekes, mert mindnyájunknak volt egy beceneve, de hogy honnan származtak, azt nem tudom. Csáki László barátomat például „Metzgernek” hívták, Varga Ferenc osztálytársamat „Janikának”, engem pedig „Pipsinek”. Furcsa volt, mert mindenki így szólított. Egy időgépbe ültem bele, valahogy visszautaztam az időben, csak a figurák nem voltak már azok.
– Csalódtál?
– Nem is tudom. Inkább szívszorító érzés volt.
„MINDENKINEK VAN EGY TELEFONFÜLKÉJE, AMIBŐL NEM SZABADULHAT”
– Vissza tudod idézni a pillanatot, amikor megtudtad, hogy többé nem zongorázhatsz?
– Borzalmas volt. Életem addigi értelme egyszerűen megszűnt, és nem az én hibámból. Nagyon nehéz volt feldolgozni! Döntenem kellett, vagy „megdöglöm” – képletesen –, vagy „tüdőt növesztek”. Az utóbbit választottam... Persze, nosztalgiám van, hiszen minden nap hallgatok komolyzenét, de életemnek ezt a részét le kellett zárnom. Zongoristaként 17 országban hangversenyeztem, különböző díjakat nyertem, játszottam Rio de Janeiróban, de ez már a múlt.
Olyan, mint amikor az ember egyik napról a másikra elveszíti azokat, akiket szeret. Megszokta a hangját, a gesztusait, és egyszerűen közlik vele, hogy nincs. Közeledik életem egyik legszomorúbb napja. Augusztus 20. Tüzijáték... Édesanyám augusztus 20-án született, és a születésnapján halt meg. Kórházban volt már, én egy hatalmas csokrot szedtem össze a szentendrei házunk kertjéből, és be akartam vinni hozzá. Nem tudom miért, de valamiféle hetedik érzékkel felhívtam a kórházat. Azt mondták a telefonba, hogy „őszinte részvétünk”. Nagyon kellemetlen volt! (itt elcsuklik a hangja, és könnybe lábad a szeme) Ezek sajnos hozzátartoznak az élethez. Tudomásul kellett vennem, hogy nincs többé. Addig ő vezette a háztartást, azt sem tudtam, hogy hol találom meg a tiszta törülközőket. Hogyan kell a párnahuzatot felhúzni? Azt hittem mindig, hogy olyan, mint egy zacskó, bele kell tenni a párnát és „konyec”. Nem! A csücskéig bele kell nyúlkálni!... Meg kellett tanulnom a mosógépet, hová kell beállítanom, hogy kimossa a zoknimat, meg a gatyámat. Muszáj volt!
– Segített valaki?
– Senki.
– Egyedül vészelted át ezt az időszakot?
– Teljesen egyedül! Az első karácsony borzalmas volt! Addig az ünnep előtt a lakásunkat átjárta a vanília és a fahéj illata, elhatároztam, hogy én is megcsinálom, süteményt fogok sütni! Elővettem a szakácskönyvet, de mondanom sem kell, az eredmény siralmas volt. Amikor például mézestésztát készítettem, az nyúlt, meg ragadt, és akkor, egyetlen egyszer, nagyon dühösen, ingerülten „felszóltam”, hogy „segíts már!”... A következő karácsonykor már nem fogtam bele a mézestésztába.
– És a közönség ebből a fényt, a csillogást, a jókedvet látta...
– „Antal úr, mondjon már egy viccet!” - állítanak meg az utcán. UTÁLOM! Nem mondok! Amikor édesanyám haldoklott, éppen akkor ment a Ki mit tud?, ahol ontanom kellett a poénokat, holott tudtam, hogy nagy baj van. Két műsorszám között kimentem, zokogtam, piros volt a szemem; különböző gyógyszereket csepegtettek bele, hogy ne lássa a kedves néző. Bementem, és megint mondtam a poénokat... Javában zajlott a műsorfolyam, amikor meghalt. Kimentem a színpadra, és elmondtam, hogy „Megint eltelt egy hét. Van akinek az elmúlt hét kellemes, vidám és szórakoztató volt, van akinek szomorú, netán tragikus”. Ennyi volt a requiem. Nem lehetett többet mondani, mert nem tartozott oda.
Egyszer az újságíró klubban láttam egy csodálatos spanyol kisfilmet, amelynek nem volt szövege, csak kísérőzene ment alatta. A történet egy jellegzetes spanyol kisváros főterén játszódott, amelynek közepén volt egy telefonfülke. Bement egy pasas, bedobta a pénzt, telefonált, befejezte, ki akart jönni, és nem nyílt az ajtó. Lökdöste, erőltette, de nem nyílt. Segítségért kiabált, hoztak mesterembert, de az sem tudta kinyitni. Végül jött egy hatalmas nagy platós teherautó daruval, ami megfogta a telefonfülkét, felrakta és elindult. Úttalan utakon ment, mígnem egyszer csak befordultak egy barlangba. A barlangban telefonfülkék álltak. Az elsőben egy csontváz, a másodikban oszladozó hulla, a harmadikban egy pasi, aki éppen a telefonzsinórra köti fel magát, a mi emberünket pedig leteszi a sor végére és otthagyja. Kész, vége. Azt mondta erre egy fotóriporter barátom, hogy „de hülye film volt, miről szól ez?”. Pedig egyszerű; mindenki beáll egy telefonfülkébe, és nincs menekvés onnan, az a te telefonfülkéd. Te újságírófülkében állsz, a másik futballistában... Na, nekem egyszer pont egy ilyen telefonfülkéből kellett kijönnöm, de beálltam egy másikba, és onnan már nem tudok elmenni. Ez a telefonfülke az enyém!
– Hiányoznak az életedből a barátok?
– Igen. És egyre nehezebb azzal a kevéssel is összejönni, mert mindenki csinálja a maga „telefonfülkéjét”. Ráadásul komoly csalódások is érik az embert. Ez a szörnyű politika belezavar a legjobb baráti viszonyba is. Nézem a televíziót, és látom diákkorom legjobb barátját. Ez az ember tényleg testi-lelki jó barátom volt, édesanyám úgy szerette, mintha második fia lett volna, ott volt nálunk minden karácsonykor, mert elárvult gyerekről van szó. És állt a parlamentben egy olyan politikus mellett, mint annak a párthíve és segítője... – na ezt nem tudom megérteni! Ő, aki abszolút humanista, nyitott és toleráns volt, most pedig ilyen elvakult... De nem is folytatom!
Osztálytársam volt, pontosan tudom, hogy ő is 67 éves! Minek neki ez?
– Ezek szerint nem tartjátok a kapcsolatot?
– Olyannyira nem, hogy ha találkoznék vele, elfordulnék!
„NEM FÉLEK A HALÁLTÓL!”
– Nem is láttalak még borostásan.
– Azért vagyok ilyen borotválatlan, mert nagy szerencse ért. Tudtad, hogy az ember kétszer boldog naponta? Először, amikor felkérik valamilyen munkára – mert akkor rájön, hogy még keresik, szeretik, várják –, és amikor lemondják. Na, ez történt velem tegnap, és ma azért nem borotválkoztam, mert ez nekem egy ünnep. Holnap sajnos már meg kell borotválkoznom...
– Hol lesz fellépésed?
– Fogalmam nincs. Annyit tudok, hogy 12-kor indulunk vidékre. Ezek amolyan humoros, móka-bókás műsorok, amelyeket meghívnak mindenhová. Rengeteg falunap van, ülnek az emberek a vidéki futballpályán, mi pedig megpróbáljuk szórakoztatni őket.
– Lemondást említettél az előbb. Amikor visszamondanak egy haknit, akkor a gázsi felét kötelesek kifizetni, ugye?
– Így szól a szerződés! Ez nagy boldogság: itt ülök és nem kell menni sehová! Úgy volt, hogy ma öt órakor indulunk. Ezen egyébként mindig jót nevetnek az ismerőseim, amikor kérdezik, hogy ráérek-e, és mondom, hogy nem, mert hakni van, három órakor indulunk a kedvenc vendéglőből. Amikor hozzád hasonlóan megkérdezik, hová megyünk, nekik sem tudok felelni. A forgatókönyv rendre a következő: megáll a ház előtt egy „nagy fekete autó”, bejön a barátom és azt mondja: „Szervusz Imre, gyere ülj be!” Tegnapelőtt volt egy ilyen szörnyűséges élményem. Itt volt a találkozó, megjöttek a barátok az autóval, s indultunk. Kértem őket, gyerekek mondjátok már meg, hova megyünk; azt mondják Barcsra. Budapesttől Barcs 240 kilométer és tudtam, hogy aznap két előadás van. Lementünk Barcsra, megcsináltuk a műsort, majd közölték, hogy akkor most indulunk a másodikra. "És a következő fellépés hol van? - Pozsonyban..." Na, aznap 800-900 kilométert kellett autózni, 32 fokos melegben! Nagyon-nagyon fárasztó volt, de végül sikerült.
– Közeleg a hatvankilencedik születésnapod. Hány évet kívánjak még? Harmincat?
– Sok! Annyi nem kell!
– Mennyi lenne ideális?
– Időnként elgondolkodom a halálon. Nem félek tőle, mert jönni fog, akár félek, akár nem. Egyet nem szeretnék, hogy elesett ember legyek, akit ágytálazni és támogatni kell a kórházban. Úgy szeretnék meghalni, mint Pécsi Sándor, aki otthon ült a lakásában, egy szép nagy fotelben, kezében volt egy szövegkönyv, amit tanult, és egy mosollyal halt meg…
– Ilyet kívánok!
– IGEN???!!! (felkiált, hangosan nevet) Jaj, de aranyos vagy! Haljak meg vidáman... (nagyon nevet)
– Sok év múlva! Szerezz még nekünk önfeledt perceket a televízióban!
– Hát nem tudom...
