Bogár Beatrix, az OVB Területi igazgatója:
„Csak egy életed van - abból kell kihoznod a legjobbat!”
„Felbecsülhetetlen érzés látni a munkatársaidon a minőségi változást. Hozzánk a legkülönbözőbb élethelyzetekből érkeznek emberek. Különös lélektani folyamat látni, hogyan fejlődnek. Elmondhatatlanul jó a személyiségfejlődésüket végigkísérni.
Az életet nem lehet kipróbálni! Csak egyszer van esélyünk... Mindig rajtunk múlik, hogy felejthető lesz vagy emlékezetes, ami még hátra van... Én a saját életem tekintetében az emlékezetesre szavaztam, és kívánom, hogy sokan merjék meghozni ezt a döntést! ”
Egy internetes társkeresőn megismerkedni valakivel nem pártalálás céljából egyáltalán nem hétköznapi eset.
Ezen a nem hétköznapi módon találtam rá Beára egy olyan online ismerkedős oldalon, ahová általában diplomás emberek regisztrálnak. Akkoriban az internetes társkeresés női lélektanáról szóló könyvemen dolgoztam, s interjúalanyokat kerestem a kötethez. Magam is regisztráltam az oldalon és leveleket küldtem azoknak a hölgyeknek, akiket az adatlapjuk alapján szimpatikusnak találtam. Gondosan megjelöltem a bemutatkozó levélben, hogy újságíró vagyok, azt is megírtam, hol tudnak engem leellenőrizni a korábbi munkáim által, és ha bizalmat szavaznak, szívesen megismerkednék velük lehetséges interjúalanyként.
Bea bizalmat szavazott és találkoztunk. Legalább két órát beszélgettünk a témában, de abba a könyvbe végül nem került be, ugyanis „túl normális” volt ahhoz a társasághoz képest, akikről írtam. Neki nem voltak észveszejtő történetei, nem ment bele meggondolatlanságokba, egész egyszerűen a világ legkulturáltabb módján adott esélyt magának a válását követően.
Bea akkor már a neves nemzetközi vagyoni tanácsadó vállalat, az OVB győri irodavezetője volt és sikert sikerre halmozott. Meghívott egy budapesti előadására és az ott hallott sztorijai alapján döntöttem el, hogy a következő interjút már az élettörténetével kapcsolatban készítjük el. Kristálytiszta őszinteséggel mesélt az életében átélt megpróbáltatásokról, a leküzdött akadályokról, mindemellett kitartásáról az álmai mellett, és azok megvalósításáról, továbbá sikertörténetéről. Úgy beszélt a színpadon, hogy profi motivációs előadók elbújhatnak mellette.
Bea azon sikeres munkatársak közé tartozik az OVB-nél, akik nem riadtak vissza egy új szakma kitanulásától, akik esélyt adtak maguknak egy olyan vállalatnál, ahol rátaláltak a lehetőségre, hogy megvalósítsák önmagukat. Ebben, a számára addig idegen szakmában felvállalta a kihívásokat és 0-ról indulva az évek alatt hihetetlen karriert futott be. Persze, ahogy mesélte, a sikerhez vezető út nem mindig egyszerű. Tanult, fejlesztette magát és tudását, energiát és időt nem sajnálva foglalkozott ügyfeleivel és munkatársaival, a befektetett munka pedig egyre inkább megtérült. Boldog volt. Mindenki így látta. Ez nyilvánvalóan egyrészről igaz volt, mindeközben azonban átélt néhány igazán nagy mélypontot is. Például sokan nem is tudták, hogy jó ideig a háttérben küzdött egy súlyos betegséggel, melyről ma már azt mondja: "Esélyem sem lett volna, ha nem az OVB-nél dolgozom!" A túlélésre lehetőséget a kapcsolatai, erőt vezetői és munkatársai, a kitűzött célok és feladatok adták, nem kevésbé pedig a hite önmagában és az erejében. Miközben gyógyult, barátságban elvált férjétől, felépített egy új életet, és ezen idő alatt érte el egyik legkimagaslóbb sikerét... Anyavállalata keretein belül 25 ezer ember közül ő lett Európa második legeredményesebb tanácsadója, aki ma már Területi igazgató az OVB-nél.
Vallja: "A nehézségek azért vannak, hogy megoldást keressünk rájuk, nem pedig azért, hogy megriadjunk tőlük! Ezeket azért kapjuk, hogy még erősebben, még több hittel újabb és nagyobb sikerekre legyünk képesek."
És a hab a tortán: immáron minden területen kiegyensúlyozott. Boldog párkapcsolatban él kedvesével, akit ugyanazon az oldalon ismert meg, ahol annak idején mi is felvettük a kapcsolatot. Ragyognak a boldogságtól, jó rájuk nézni.
„HA AZ ÉLET KÉTSZER IS ELÉD SODOR EGY BIZONYOS LEHETŐSÉGET,
AZZAL BIZONY ÉLNI KELL”
– Hosszú út vezetett az Európa második legeredményesebb tanácsadója címig?
– Igen. Sokáig kerestem a helyem, amíg rátaláltam arra a cégre, ahol hosszú távú lehetőséget, kibontakozást láttam. Úgy gondolom, hogy kevés olyan munkahely van, ahol az ember igazán meg tudja mutatni, hogy mi minden rejlik benne. Legtöbbször azt látni, hogy inkább visszafogják, mintsem támogatják az egyébként sikerorientált, szorgalmas munkaerőt. Itt ez nem így volt. Támogatást kaptam, fejlesztették a tudásomat, ott voltak a vezetők mellettem, ha valami nem ment éppen. Mivel új szakma volt számomra, nem ment minden egyszerre. Itt elmarasztalás helyett motivációval ösztönöztek jobb munkára, több jó eredményre és ez meg is lett, hisz hónapról hónapra egyre többet tudtam meg a pénzügyi folyamatokról, tervezésről, termékekről, és a szakmában rejlő lehetőségekről. Mindig volt egy további lépcsőfok és van is, így minden nap izgalmas, kihívásokkal teli, és mindig van hová fejlődni. Ez pedig vitt előre, egyre több kimagasló eredményt hozva magával, először csak az igazgatóságunkban, majd Magyarországon, és aztán jött Európa.
– Hogyan kerültél egyáltalán pénzügyi vonalra?
– Tulajdonosváltás miatt váratlanul megszűnt a munkahelyem és munkahelykeresőben voltam, ami korántsem volt egyszerű, mivel legtöbbször azt a választ kaptam, hogy túlképzett vagyok, vagy éppen, nem tudnak megfizetni... Én pedig nem voltam hajlandó kevesebbet beleírni az önéletrajzomba, mint ami valójában én vagyok. Jó néhány sikertelen próbálkozás után elkezdtem olyan irányba is önéletrajzot beadni, amire előtte úgy gondoltam, hogy na, ez nem az én világom.... Így volt először egy köröm egy másik - ma már az akkori formájában nem működő - pénzügyi tanácsadással foglalkozó cégnél is. Bróker vonalon... (nevet)
Képzeld, azt mondták az előzetes beszélgetéseken - vagy ha úgy tetszik, "állásinterjún" -, hogy kiemelt, minőségi tanácsadó leszek, ehhez képest a mindent eldöntő utolsó fordulón még ott volt 150 "minőségi tanácsadónak" kikiáltott jelölt rajtam kívül. De nem is itt vesztették el a hitelességüket a szememben, hanem sokkal inkább azon az előadáson, amit az általuk ajánlott lehetőségekről hallgathatott meg a népes publikum. Volt persze nem egy jelölt, aki a kimagasló jövedelem hallatán olvadozott és nem törődött a "hozadékkal". Röviden: a cég hitvallása számomra korántsem tűnt ügyfélközpontúnak. Minden az értékesítő karrierjére volt szabva. Magyarán mindegy volt, mit és hogyan, csak feljebb kerülj a ranglétrán. Akkor azt mondtam, ha ez a pénzügy, akkor köszönöm, én ezt nem szeretném.
Keresgéltem tovább és egyszer csak megakadt a szemem egy hirdetésen a helyi újságban, hogy "Hamarosan nyíló irodába irodavezetőt keresnek Mosonmagyaróváron". Azt gondoltam, ide talán jó lesz az a "túlképzettség", ami korábban szinte valamennyi munkahelyen kizáró ok volt. Bíztam benne, hogy nem kerül elő újra az anyagi oldal sem, hiszen az új munkahelyeken úgy álltak hozzám, hogy biztosan megszoktam már az előző helyeken elért vezetői pozíciók révén egy életszínvonalat, és abból nem adnék lejjebb...
– Nem is adtál volna lejjebb?
– Akkoriban nagyon szerettem volna új helyen dolgozni és belefért volna egy szerényebb jövedelem is, de mondhattam én bármit, nem hitték el. Esélyt sem kaptam. Abból a bizonyos hirdetésből gondosan kimaradt, hogy pénzügy, ezért is mentem el az állásinterjúra. Ha jelzik az irodavezetői felhívás mellett, hogy pénzügyi terület, nem mentem volna el, annyira negatív volt az előző "élmény".
– A helyszínen nyilván kiderült...
– Ki. És mondanom sem kell, elég vegyes érzelmek lettek úrrá rajtam, viszont úgy gondoltam, hogy nem lehet véletlen, ha az élet rövid időn belül kétszer is elém sodor hasonló lehetőségeket, így nem volt kérdés: adtam a pénzügyi vonalnak még egy esélyt. És, hogy a legnagyobbakat idézzem, minden lehetőséget meg kell ragadni, mert lehet, hogy az lesz életed legnagyobb dobása. Abból pedig nem osztogatnak olyan sokszor, valakinek lehet, hogy egyszer jön szembe egy életre szóló lehetőség... Nem volt veszíteni valóm. Közölték, hogy Sopronban lesznek jó pár hónapig a képzések, s akkor nyithat az indításra váró óvári iroda, ha elkezdem a szakmai és vezetői képzést, és ezekben eredményeket is fel tudok mutatni. Akkor indították a későbbi osztrák vezetőim a soproni irodát elsőként, s fel akarták építeni a saját igazgatóságukat, illetve további irodákat itt Magyarországon. A soproni után a mosonmagyaróvári iroda volt a következő állomás a tervükben. A soproni előadás, meg kell hagyni, nagyon tetszett. Az előadó személye, előadásmódja fogott meg igazán, ami teljesen "kivagyiság" mentes volt. Szakmailag pedig annyira sokszínűen építette fel a teljes tevékenységi kört és olyan jól közvetítette az OVB üzenetét, hogy azonnal a cég elkötelezett híve lettem. Ezen az előadáson az ügyfelek voltak előtérbe helyezve, azok a pluszok, melyeket munkánk során tudunk meghozni részükre. Csak néhány tippet mutattak meg, melyekkel valóban többletet lehet teremteni, és már ez megragadott. Úgy gondoltam, hogy ha így is lehet: no, ez tetszik. Senki nem ellensége a pénzének, és ha jobb lehetőséget kap, több szolgáltatást az addigihoz képest azonos áron, vagy akár kedvezőbben, új ötleteket, hogy hogyan érhet el több mindent az életben, vagy valósíthatja meg például a hőn áhított új otthonát és még sorolhatnám, akkor biztos mindenki örömmel fogadja majd ezeket. Ez így is lett. Egyre jobban motivált nap, mint nap részese lenni mások életének és abban pozitív változásokat eszközölni. Ahogy egyre jobban tetszett meg a szakma, jöttek a sikerek, visszacsatolások is, ezért úgy gondoltam, hogy a megszerzett tudást és a munka szeretetének érzését érdemes megosztani másokkal is. Így indult el a tanácsadói tevékenység mellett már a vezetői karrier is.
" A LEGNAGYOBB ÉLMÉNY A MUNKATÁRSAK
SZEMÉLYISÉGVÁLTOZÁSÁNAK A RÉSZESE LENNI"
Gondoltam, hogy rajtam kívül vannak még olyanok, akik hasonlóan másként képzelik a pénzügyi világot, pont ezért éreztem egyre inkább fontosnak, hogy másoknak is megmutathassam a pénzügy egy másik arcát is. Tudtam, ha sikerül mindazt továbbadnom, amit én is kaptam, akkor sok hasonló sikeres tanácsadót, vezetőt segíthetek a piacra. Persze nem lesz mindenkinek ez az álomszakma, úgy ahogy más szakmához sem vonzódik mindenki egyformán, és nem is mindenki lesz ennyire sikeres, hiszen mindenki más vehemenciával dolgozik. Viszont őszintén, ha valaki nekem azt mondja 10 évvel ezelőtt, hogy én valaha pénzügyi területen fogok dolgozni, ráadásul abban ennyire sikeres lehetek, valószínűleg megmosolygom. Ma pedig már tudom, hogy a lehetőség mindenkinek adott. Tényleg mindenkinek. Viszont az is igaz, hogy sokan akarják a sikert, ám nem hajlandók érte tenni... Vagy fogalmazhatom úgy is, hogy profi sikert szeretnének amatőr hozzáállással.
– Mi kell hozzá?
– Legelőször is, hogy merjünk esélyt adni egy akár ismeretlen szakmának. Utána pedig kitartás és tanulás. A munkafolyamatok elsajátítása úgy működik, ha az ember tanul, képzi magát, és erre extra időt szán. Ami aztán később megtérül, viszont addig kétfele kell koncentrálni. Néhányan sajnos elfelejtik, hogy ez is egy szakma, amit nem lehet hetek alatt megtanulni és persze azonnali visszacsatolást várnak. Az eredményekhez idő kell, kinek több, kinek kevesebb. Ezt az adott személy képessége, hozzáállása, belefektetett energiája erősen befolyásolja. Aki emellett megfelelően kommunikatív, van benne empatikus készség, őszintén érdeklődik az ügyfél iránt és segíteni szeretne neki, annak ezen a területen sok babér terem. A folyamatok pedig tanulhatóak, van ennek egy nagyon jól kitalált és bevált rendszere, immáron 45 éve... És persze minél több ügyfél célját, vágyát sikerül elérnünk, megvalósítanunk, annál sikeresebbek lehetünk mi is.
Hozzáteszem, sok fiatal álmodozik átlag feletti jövedelemről, de ha arról van szó, hogy meg kellene dolgozni érte, akkor alábbhagy a lelkesedés - vehetjük itt az élet bármely területét. Egy fontos kijelentés azonban bármely területre igaz: átlag feletti jövedelmet és átlag feletti életet csak az tud elérni, aki kész ezért egy átmeneti időszakra átlag feletti teljesítményre is. Kevés ember szerencsés annyira, hogy az egyik pillanatról a másikra a siker minden erőlködés nélkül az ölébe hullik. Minden nagy eredmény mögött van egy történet a tanulásról, gyakorlásról, fegyelemről és áldozatról.
- Melyik részét szereted a munkádnak leginkább?
– Nagyon nehéz kiválasztani csak egy részét. Amikor az elején voltam, el nem tudtam képzelni, hogy ennyi minden újat tudok tanulni és ennyi területen tudok egy időben majd később bizonyítani. Először nagy kihívás volt, hogy azt a folyamatot elsajátítsam, amelynél felmérjük az ügyféligényeket, eddigi termékeket felrögzítjük, megismertetjük a cég tevékenységével az ügyfelet. Majd látva, hogy milyen izgalmas maga a tervezetek elkészítése, még inkább pedig az, amikor az ügyfél szembesül vele, hogy mennyi lehetősége van, amiről nem tudott idáig, vagy éppen hol folyt ki eddig a pénz a pénztárcájából úgy, hogy nem is sejtette, vagy éppen hol tud innentől többet tenni a családjáért - látnod kellene néha azokat a megdöbbent és egyben kicsattanóan boldog arcokat. Szóval ezt megtanulni egy újabb kihívás volt, majd amit már biztosan tudsz, rájöttem, hogy szívesen adom is tovább. Tehát jöttek az első önálló oktatások, aztán a munkatársak segítése, vezetése, vezetők továbbképzése, az első iroda, aztán a vezetőségem alatt még egy, majd már amikor igazgatóság lettünk, a további. Melyeket már olyan vezetők vezettek, akik tőlem tanultak. Ma már hihetetlen változatos, sokrétű a tevékenység, amit napi szinten végzek. De pont ezért érzem úgy, hogy ezt a szakmát egyszerűen nem lehet megunni. Sosem érzi az ember, hogy nincs tovább - mindig van hová fejlődni, mindig van új, amit lehet tanulni, minden nap új élmények érnek, mind ügyfél oldalról, mind a munkatársi oldalról. De ha csak egyet szabadna kiemelni, tudod mi a legnagyobb élmény? Amikor látod a munkatársaidon a minőségi változást. Hozzánk a legkülönbözőbb élethelyzetekből érkeznek emberek munkatársnak. Különös lélektani folyamat látni, hogyan fejlődnek. Elmondhatatlanul jó érzés a személyiségfejlődésüket végigkísérni. Az egyik rövidesen kinevezésre kerülő munkatársam úgy került ide, hogy elképzelni sem merte, hogy valaha oktatást tart, vagy vezetői útra tér majd. Konkrétan bemutatkozni sem tudott anélkül, hogy bele ne piruljon, nemhogy közönség előtt szerepelni. Viszont nagyon akarta a változást. Aki kitart, figyel, tanul, gyakorol, fejleszti magát, az mindig eléri a vágyott, vagy mondjuk inkább úgy, hogy kitűzött célt. Fontos a tehetség, de sokszor a kitartás és a szorgalom még fontosabb. Jó néhány tehetséges munkatársat vesztettem el, mert nem volt elég kitartásuk. Nem tudták kivárni az időt, amíg megérnek erre a szakmára. Pedig míg amatőrből profi lesz, szükség van időre. És hiába tehetséges valaki, ha nem szorgalmas - nálunk az eredmény arányban áll a hozzáállással. Pont ezért azonban, aki szorgalmas, az biztos lehet benne, hogy nem fog azzal szembesülni, mint sok más helyen tapasztalhatja az ember, és én is tapasztaltam még egy régi munkahelyemen: míg én egész nap keményen hajtottam, a velem dolgozó másik munkatárs egész nap játszott a számítógépen vagy éppen újságot olvasott, mégis a hónap végén ugyanannyi lapult mindkettőnk borítékjában. Hát hol igazságos ez? És ezt a mai napig sokan élik meg nap mint nap. Itt, aki szorgalmas nemcsak többre számíthat, hanem extra elismerésekre, jutalmakra, megbecsülésre.
Az OVB-nél a legjobbak képeznek és foglalkoznak a munkatársakkal, profi körülmények közt lehet fejlődni, elsajátítani a szaktudást. Cserébe szorgalmat várnak. És kitartást.
– Sosem inogtál meg?
– Szerintem az elején ez mindenkiben felmerül, max. nem mindenki vallja be (nevet). Három hónapja dolgoztam az OVB-nél, amikor abba akartam hagyni ezt az egészet, mert valahogy úgy éreztem, hogy ez nekem nem fog menni. Türelmetlen voltam, megszoktam addig, hogy mindig minden azonnal sikerült, hogy magabiztosan mozogtam az adott területen, amit képviseltem. Kezdőként ez az érzés messze nem volt meg. Az OVB úgy van kitalálva, hogy a rendszerükben dolgozz, ugyanis ha azt csinálod, amit kell, az működik. Kos csillagjegyűként pedig néha fejjel mentem a falnak és nem azok az eredmények jöttek, aminek jönniük kellett volna. A rendszeren dolgoztam, próbáltam új ötleteket megvalósítani, és nem a rendszerben. Ez pedig pont attól vette el az energiát, amire jobban kellett volna koncentrálnom. Mivel az eredmény nem az lett, amire számítottam, elbizonytalanodtam és majdnem feladtam, mondván ez nekem nem fog menni. Mellette azonban voltam annyira őszinte - és nem vettem fel rögtön a futócipőt -, hogy odaálljak a vezetőm elé, és azt mondjam, hogy segítségre van szükségem. A vezetőm azt mondta, írjam fel egy papírra, melyek az előnyei és a hátrányai ennek a munkának. Sokkal több érv állt a pozitív oldal mellett, és amellett, hogy maradjak, mint azon az oldalon, ahol a kétségeimet írtam fel. Ezeket átbeszéltük, a hibáimat javítottam és onnantól az eredmények is jöttek. Az eset óta a listám a „mi szól mellette” résznél csak bővül. Immáron 40 tételes.
– A negyvenből melyik hármat emelnéd ki?
– Hármat? Képtelenség... (mosolyog... egyébként mindig mosolyog...) A legfontosabb, hogy itt a magad ura vagy, a saját életedet fejlesztheted bármeddig úgy, hogy a hátteret megkapod hozzá kockázatmentesen. Bármilyen vállalkozást indítasz, a kockázat mindig ott van. A világ egyik legjobb piaca ez, mert pénzre az embereknek mindig szüksége lesz és jó tanácsadóra is. És úgy dolgozni, hogy másoknak tudsz segíteni jobbá tenni az életüket, igazi csoda. Hihetetlen jó érzés. Amikor olyan ötletet tudsz valakinek mondani, amivel megmentesz egy családot a totális anyagi csődtől, amikor egy beteg gyermek szüleinek utat tudsz mutatni egy szakértői csoporthoz, akik segítenek egy különleges betegség diagnózisát felállítani, és még sorolhatnám.
Aztán ott van az önállóság, rugalmas munkaidő, karrier, motiváció... Felsorolhatom mind a negyvenet esetleg? (széles mosoly...) Jajj, talán még egy utolsó: önmegvalósítás! Olyan vágyakat tudok megvalósítani, amit gyerekként nem is gondoltam volna, hogy valaha sikerülhet. Például a Dubai utazás. Előtte az is elképzelhetetlen volt számomra, hogy Európából valaha kilépjek. Vagy, hogy 25 ezer emberből elérjem az Európa második legeredményesebb tanácsadója címet, szintén mesebelinek tűnt. Bár ezt a mesés érzést kicsit beárnyékolta, hogy egy nappal előtte közölték, hogy nagyon komoly betegséggel kell az elkövetkezendő hónapokban szembe néznem...
– Komolyan vetted, amit az orvosok mondtak?
– Nem nagyon volt más választásom, a tüneteim egyértelműek voltak, csak nem nagyon vettem róluk tudomást, addig amíg egy privátban végzett menedzserszűrés - amire azért időszakosan elmentem - fel nem tárta, hogy komolyabb a probléma, mint amit el lehetne bagatellizálni... Az első hetet éltem meg sokkos állapotban, hiszen az első pillanatban eléggé kétséges volt minden ami ezután következett. A kezdeti kétségbeesés után megoldást kezdtem keresni arra, hogy az orvosok jóslata ne következzen be, hiszen még annyi tervem volt. Meggyőződésem, hogy a legtöbb ember egy ilyen helyzetben, amiben én voltam, elkezdte volna összeírni, hogy mit csináljon még abban az időben, ami még hátra lehet. Én e helyett a következő esztendő terveit írtam össze. Konkrét, megvalósítandó célokat. Hiszen volt egy csapatom, akiknek megígértem, hogy ott leszek mellettük, ha elindulnak ebben a szakmában, ott volt a családom, barátaim, és egy instabil házasság, ami akkor már inkább csak mint barátság üzemelt. 18 év volt mögöttünk, és már nem azt kaptuk egymástól, amire vágytunk volna, és itt még kérdéses volt, hogy merre tovább. Úgyhogy összeszedtem magam és összeírtam, hogy mit szeretnék elérni 2013-ban, hol tartok majd munkában és magánéletben egyaránt, s nekiálltam ezeket a célokat megvalósítani. Nem tudtam elképzelni, hogy az év végén nem kerül mindegyik mellé egy pipa.
"A munkánk kulcsa az önállóság. Úgy tudod magad vezetni, ha van cél." - Ezt a gondolkodásmódot ezúttal behoztam a magánéletbe is.
– Magánéletileg mi volt a legfőbb célod akkor?
– Leginkább az, hogy valamilyen irányba helyezzem a lelki életem. És ehhez a betegség nagyon nem jött jókor. Ez persze butaságként hangozhat, hiszen sosem jöhet jókor, viszont ebben a pillanatában az életemnek a legrosszabbkor jött. Féltem, ha elmondom, akkor a sajnálat befolyásolhatja a döntésünket a "hogyantovábbot" illetően, és féltem attól is, hogy nap mint nap valaki szembesít azzal, hogy komoly a gond... És legfőképpen attól féltem, hogy akkor nem lesz erőm...
„NEM AKARTAM, HOGY MINDEN NAP AZT KÉRDEZGESSÉK,
MENNYI VAN MÉG HÁTRA…”
– Miért nem mondtad el senkinek a családban, hogy milyen helyzetbe kerültél?
– Nem akartam őket traktálni, mindenkinél volt éppen "valami" és az pont elég volt nekik... Legalábbis az én olvasatomban. Azt sem szerettem volna, hogy minden nap azt kérdezzék, mennyi van még hátra, és hogy vagyok, nem akartam látni az aggódást, a félelmet. Mert valóban nagy betegség volt. Olyan, amitől mindenki retteg. A viszontagságokról kizárólag a vezető kollégáim tudtak, akiket azért avattam be, hogy ha kell, akár egy kezelés, vagy rosszullét miatt, álljanak helyettem helyt. Ők kérdés nélkül vállalták, hogy helyettesítenek. Megeskettem őket, hogy ez a helyzet csak akkor lesz téma, ha én szeretnék róla beszélni és hogy ez a titok addig titok, amíg én fel nem szeretném tárni. Hogy mennyire volt ez önzés? Nem tudom, de akkor nem volt jobb ötletem. Örök hálám nekik, mert valóban, tartották magukat, ott voltak mellettem, de soha nem kérdeztek, viszont mindig meghallgattak, és közben lett egy titkos kis szövetség köztünk, ami egyébként szerintem örök életre meghatározó lesz a munkakapcsolatunkban és az évek alatt kialakult mély barátságokban.
Még mielőtt kérdeznéd. Ezen a pár szövetségesen kívül senki nem volt beavatva. A barátaim sem tudták, csak akkor avattam be őket, amikor már látni lehetett a pozitív eredményeket.
A férjemnek pedig azért nem mondtam el, mert nem tudtam, javítható-e a kapcsolatunk abban az egyébként is válságos magánéleti időszakban. Ha akkor elmondtam volna neki, hogy a háttérben nem azért sírok éjjelente, mert nem tudom, merre menjen az utunk tovább, hanem mert voltak azért kétségbeejtő pillanatok, soha nem tudtam volna meg, hogy ha újra tudjuk építeni a közös jövőnket, akkor szeretetből vagy "sajnálatból" marad-e velem. Úgy gondoltam, hogy ilyen nagy terhet nem tehetek rá, amikor neki is döntenie kellett, hogy merre menjünk tovább. Még ha nem is funkcionáltunk, mint házaspár, annál sokkal jobban szerettem, így kímélni szerettem volna. Elég teher volt ez nekem. Ráadásul ismertem annyira, hogy nem hagyna magamra, ha tudná, hogy ez a szituáció, hisz felelősségteljes, együtt érző és jó partner volt mindig is. Remélem, hogy egyszer ezért megbocsát, mert amikor elmondtam neki, hogy min mentem végig mellette az utolsó pár hónapban - látva az arcát - az addigi magabiztosságom, hogy nem vontam be előbb, eléggé megingott. Bár ismerve magam, ha újra kellene élnem, valószínűleg akkor sem döntenék másként.
– Mikor tudta meg az igazat a volt férjed?
– Nem sokkal azelőtt, hogy kimondták a válást, tehát tudtam, hogy onnan már nem hozzuk vissza a kapcsolatot, és már látni lehetett, hogy kijövök a betegségből is. A munkatársak is előbb tudták meg a gyógyulásom, mint bárki a családból. Csak ezután volt erőm, hogy egyenként minden számomra fontos személlyel leüljek és beavassam őket az "én kis titkomba". Ez durván hangzik, de talán érthető lesz, ha elmesélem... Épp egy szemináriumon kellett előadást tartanom, amikor az orvosom telefonon közölte a jó hírt. Azt mondta, nem tudja, hogyan csináltam, de olyan intenzív változás van az eredményekben, ami fantasztikus. Ennek az oka nem feltétlen a kezelésben, vagy a gyógyszerekben volt keresendő. Egyszerűen „csak” helyreraktam a lelkem: elindult egy érzés, jött egy szerelem, amitől nagyon sok minden megváltozott... Még inkább akartam, még inkább éltem, mint azelőtt valaha, és boldognak, kiegyensúlyozottnak éreztem magam. Aznap, az ominózus telefonhívás után épp oktatást tartottam – fél évvel a betegség diagnosztizálását követően –, és úgy döntöttem, hogy elég volt, itt az ideje hogy felvállaljam, és elmeséljem mindenkinek a történteket. Akkor jött el a pillanat, hogy világgá akartam kiabálni mindazt az érzést, titkot, amit hónapokig hordoztam önhatalmúlag. A felső vezetés szabad utat adott, tudták, hogy olyan előadás jön, ami sokakat megdöbbent majd, de azt is tudták, hogy ennek meg kell végre történnie. Átírtam az előadásomat, és akkor este kiálltam a színpadra. Az volt az előadásom címe, hogy „Mit jelent neked az OVB?... – Nekem az életemet”. A szeminárium végén mindenkinek egyértelműen kiderült, hogy miért.
– Akkor, ott a színpadon kibírtad sírás nélkül?
– Igen. Néha picit ugyan megbicsaklott a hangom, de tartottam magam. Életemben nem éreztem annyira erősnek magam, mint abban a közel 1,5 órában. Épp az a vezetőm érzékenyült el ott, akiről azt hittem, hogy soha nem fog elérzékenyülni. És azok a munkatársak, akik egészen addig kihúzták magukat egy oktatás alól akkor is, hogy ha otthon köhögött a macska, abban a pillanatban megértették, mit jelent az elhivatottság és az igazi munka, a munkaszeretet, a csapatszellem és az, hogy "második család". Egyértelműen átment, hogy ha valaki képes ilyen betegséggel, akár közvetlen a kezelések után is előadásokat tartani és soha nem hiányozni, akkor ezek után nem lehet nekik sem kifogásuk.
Már említettem, hiszek abban, hogy minden van valamiért. Lelkileg sokkal, de sokkal erősebb lettem a betegségem után. Ma már tudom, hogy képes vagyok az életben bármit túlélni. Azt az évet a csapatommal 33 százalékos növekedéssel zártuk. Egy olyan évet, ahol egyébként a csapat vezető nélkül széthullott volna.
Abban az évben minden egyes célomat kipipáltam az év végén. Véleményem szerint 5 terület összhangja szükséges ahhoz, hogy elmondhasd: minden a helyén van. Magánélet/partner, szakma, anyagiak, egészség, barátok. Amitől azért végig féltem, hogy akik számomra a legfontosabbak az életben és mégsem avattam őket be, elfogadták utólag ezt a döntést és megbocsájtották, hogy ezen egy alkalommal nem voltam őszinte. És az egyensúly egyértelműen a helyére állt.
Brian Tracytől volt erre az időszakra egy kedvenc idézetem: "Rövid és hosszú távon egyaránt igaz, hogy gondolkodásod minősége életed minőségét is meghatározza." Biztos vagyok benne, hogy a gondolkodásom minősége nagyban hozzásegített ahhoz, hogy még ma is itt vagyok. Egyébként nemcsak ebben a témában, hanem összességében az életben is.
A szótáramban eddig sem nagyon létezett, de most már végképp nem létezik az a szó, hogy „lehetetlen”.
„MINDIG AZ VISZI VALAMIRE,
AKINEK MINDENÉRT MEG KELL KÜZDENIE”
– Gyerekként is ennyire tudtál küzdeni?
– Igen. A szüleimnek soha nem mondtam ki: hihetetlen hálás lehetek nekik azért, ahogy elindítottak az életben. Felnőttként jöttem rá, mi az, ami igazán erőssé tett. Tudod, nem tervezett gyerkőc voltam, a szüleimnek nagyon fiatalon toppantam be az életükbe, ami ennek köszönhetően nem volt valami egyszerű. Sosem mondták, de biztos vagyok benne, hogy sok mindenben más életet képzeltek maguknak. Tisztességgel felneveltek, és megpróbáltak mindent megadni, ami az anyagiakból telt, és nagyon sok szeretet és támogatást kaptam, viszont be kell valljam, volt néhány olyan vágyam, ami sokáig valóban csak vágy lehetett. Viszont amint munkaképes korba kerültem és engedtek, azonnal mentem is dolgozni, hogy egy-egy ezek közül a vágyak közül beteljesedhessen. A szüleim pedig ebben is támogattak, sőt, ami igazán jó volt, hogy hagyták, járjam az utam és szerezzem meg a saját tapasztalataimat. Régi igazság, hogy mindig az viszi valamire, akinek mindenért meg kellett dolgoznia. Olyan helyekre utazni, amelyekre vágytam, akkor tudtam, ha megkerestem rá magamnak a pénzt. Öltözködni mindig szerettem, nem beszélve a cipőkről, színben passzoló kiegészítőkről. Gyakorlatilag az általános iskola nyolcadik osztálya óta pénzkereső vagyok. Először fagyi árusként kerestem a zsebpénzt, majd „előléptettek” felszolgálónak, és a középiskola alatt is végig dolgoztam. Év közben hétvégenként, nyáron pedig "teljes állásban".
– A szülők küldtek dolgozni vagy magadtól választottad ezt az utat?
– Dehogy küldtek. Felfogtam, hogy ha olyan extrákat szeretnék, amit a szüleim nem tudnak megfinanszírozni, akkor arra magamnak kell előteremtenem a szükséges anyagi fedezetet. El is jutottam háromhetes olaszországi körútra Trabanttal, vagy éppen busszal Törökországba. Nekem akkor ezek olyan „álom-vakációnak” számítottak, mintha legalább Amerikába mentem volna. Világmegváltó élményként éltem meg ezeket a kirándulásokat. Anyukám hihetetlenül tisztelte bennem a kitartást és az alázatot, hogy hajtottam az álmaimért. Éppen ezért azt is megengedte, hogy az iskola első hetén hiányozzak a suliból, és kikért, csakhogy utazhassak, hiszen ezek utószezoni nyaralások voltak, mivel akkor volt olcsóbb, és ennél többet nem tudtam volna megengedni magamnak.
Az ekkor szerzett tapasztalatok óriási lendületet adtak az élethez! Ha tehetném, minden középiskolásnak kötelezővé tenném a munkát. Jó, nem feltétlen ennyire aktívan, de nem is 1-2 hétre, mert az édeskevés. Ha fiatalon megérted, hogyan kell a pénzt megkeresni és megbecsülni, később teljesen másképp kezeled.
– Érvényesülésben ilyen fiatalon mi segített? Szép lány voltál?
– Nem. Kifejezetten ronda lánynak számítottam. Nem fordultak meg utánam a fiúk. Az akkori párom viszont roppant jóképű pasi volt és egy házibuliban meghallottam, amint egy másik lány osztotta neki az észt. Azt mondta, hogyan lehet egy ilyen ronda nővel együtt járni, inkább szökjön meg vele, hagyjon ott engem.
„DIÓS KATI MANÖKENISKOLÁJÁBAN KUPÁLTAK KI”
Ez azért felért egy arcul csapással. Hazamentem és csak álltam a tükör előtt, szemrevételezve magam és arra gondoltam, ha engem ilyen csúnyának látnak az emberek, hogyan lehet ezt a szerelmemnek feldolgoznia? Éppen ezért, amikor indult egy modell tanfolyam Mosonmagyaróváron, elmentem azzal a felkiáltással, hogy „csináljanak belőlem valamit”. Erős dioptriás, vastag keretes szemüvegem volt, dauerolt hajam és tripla válltömésekkel jártam. Nem volt egyszerű a feladat, de azért végül csak kikupáltak. Megtanítottak arra, hogyan kell nőiesen járni, odafigyelni a külcsínre. Innen mentem tovább Diós Kati manöken iskolájába. Ott történt meg az igazi áttörés. Innen már modell versenyekre jártam, újságokban szerepeltem, Miss Universe Hungary-n indultam, vagyis az önbizalmamat folyamatosan erősítettem. Majd mire végre kiteljesedett volna minden, 18 éves voltam, amikor egy tragikus esemény kapcsán elvesztettem a szerelmem, aki végigkísért a 4 középiskolás évemen, aki mellett nővé értem és aki akkor mindennél fontosabb volt nekem... Itt még ugyan folytattam a modellkedést, de már kevésbé volt fontos, és azt tapasztaltam, hogy nem is igazán veszi mindenki pozitívan ezt az irányt az új kapcsolatoknál, amikor próbáltam újraépíteni az érzelmi életemet, ezért aztán abbahagytam. Amiért elkezdtem, azt kipipálhattam.
– A törések ezek szerint már fiatalon sem kerültek el.
– De nem ám. Nagyon korán megtanultam, milyen az igazi élet. A törésekben nagyon sokan elbuknak. Mások meg erőt gyűjtenek abból, hogy újrakezdik vagy továbbmennek. Az, hogy 18 évesen elveszíted a párodat, azért elég nagy trauma. És csak hogy még "izgalmasabb" és "keményebb" legyen, rövid időn belül vele együtt 7 számomra fontos személy "ment el"...
– Mit kezd ezzel a sok veszteséggel egy 18 éves lány?
– Dolgozik éjjel-nappal, hogy ne kelljen gondolkodnia… Akkor teljesen be voltam gubózva. Eltelt egy év és a rá következő szilveszterkor azt mondtam, elég. Az nem megoldás, hogy egész nap dolgozol, éjjel bőgsz, mert így nem lehet előre lépni. Ma már tudom, bármit is hoz az élet, minden azért van, hogy erősebb legyél. Ha nem lettek volna ezek a próbatételek, akkor most felnőttként a betegségemet sem úgy kezelem, ahogyan végül kezeltem. Bármilyen nehézséget is adott az élet, engem az erősített. Mindig bíztam abban, hogy semmi nem történt ok nélkül. Az ember nem tudja azonnal, mit miért kap az élettől. A pozitív történéseket sem. Kell hozzá idő, hogy megértsd.
„TETSZIK, NEM TETSZIK, DE A NŐK SZESZÉLYESEK”
– Nem volt egyszerű a "nagybetűs" életed kezdete... Viszont itt még jó pár év eltelt az OVB-ig. Addig hogyan alakult a karriered?
– Fogászaton dolgoztam Mosonmagyaróváron, és elkezdtünk egy komplexumot építeni. A tulajdonosnak én voltam az első számú bizalmi embere, ezért egyre nagyobb feladatokat bízott rám, s ahogyan szakmailag folyton bizonyítottam, így egyre nagyobb pozíciókat kaptam. Időközben több más városban is nyílt fogászat, így az ottani munkatársakat én oktattam, s bizonyos feladatkörök felett a kontrollt és az irányítást is átvehettem. Ám azt éreztem, eljött a pillanat, amikor már nincs hová lépni, hiszen tulajdonos mégsem lehet az ember, a kihívásokat viszont igényeltem. Ezért párhuzamosan, először csak másodállásban egy szépségszalonban kezdtem el kisegíteni, majd ez annyira megtetszett, hogy elvállaltam itt egy új lehetőséget, és üzletvezető helyettesként megkaptam a szalon vezetésével 18 hölgy munkájának a vezetését, illetve a vendégekkel való foglalkozást.
– Szép kihívás…
– Az bizony. Mint amikor egy olyan tyúkudvarra mész, ahol nincs kakas… Már bocsánat, tényleg senkit nem szeretnék megsérteni. De aki dolgozott már csak nőkkel együtt, tudja, hogy sok nő együtt sosem jó. Még ha egyenként mindegyik munkatársam szerethető egyéniség volt, és mindenkiben igyekeztem a jót keresni és meglátni, néha úgy éreztem magam, mint a kezdő kötéltáncos a cirkuszban, egyensúlyozok, és még mindig egyensúlyozok, de valahogy nincs stabil talaj a lábam alatt... Amikor azt hittem, hogy no most már jó lesz, valami mindig történt... Vezetésben ez az időszak nagyon megerősített. Többször előfordult, hogy hazamentem és sírógörcsöt kaptam, mert úgy éreztem, hogy képtelen vagyok az adott feladatot megoldani. A munkatársaknak és a szalon tulajdonosának is voltak elvárásaik... Ki-ki persze a saját oldaláról megközelítve azokat és képviselve a saját igazát, ha helyzet volt. Maximalista voltam, és pont ezért nagyok sokszor ott álltam a két tűz között, és próbáltam egyensúlyozni és megoldásokat eszközölni, hát mit mondjak, kisebb-nagyobb sikerrel... Sok igazságtalansággal, intrikával kellett szembenézni, én pedig piszokmód szerettem volna mindenkinek megfelelni. Nagy feladat volt. Ettől függetlenül nagyon szerettem ott dolgozni, mert időközben azért csak összeszoktunk, jó kis közösséget hoztunk össze, bár vezetőként ott és akkor sose éreztem úgy, hogy ki tudtam volna teljesedni.
– Mit csinál sok nő együtt?
– Ölik egymást… Na jó, csak néha... De akkor nagyon... Sok nő hisztis, vagy éppen igazságtalan, hirtelen érzelemből rádönt mindent, általában a saját oldaláról nézve az eseményeket. Egy férfi sokkal kiegyensúlyozottabban, átgondoltabban dönt. Ez persze nem igaz mindenkire, de amikor sok nő együtt van, ez jobban kiéleződik. Akkor jobban előtérbe kerül „a nő”. Ezért is szeretek a nemeket tekintve ma már inkább vegyes csapatban dolgozni. Tetszik, nem tetszik, de a nők szeszélyesek. Ahogyan Te mondod, fontos a kommunikációs finomhangolás, de a nők esetében ez hatványozottan igaz. Mindig azt kell nézni, mikor simogasd a lelkét, nehogy megbántsd, mert egy nő általában haragtartó. Ha egy férfi összeveszik egy másik férfivel, félóra múlva kezet fognak, isznak egyet és letudják. A nők gyűjtögetnek, és egyszer csak kifakadnak. És akkor, amikor vezetőket szeretnél nevelni, kemény dió. Ilyen szempontból a szépségszakma megedzett ahhoz, hogyan kell a nőkkel bánni. Ennek köszönhetem, hogy ma már sokkal kiegyensúlyozottabban és hatékonyabban tudok nőkkel dolgozni. És talán van abban részem, hogy ma már magyarországi szinten is egyre több a nő a cégnél, hiszen az én csapatom ebben is élen jár.
– Azt érzem benned, hogy olyan vagy, mint a forgószél, teli energiával. Mindig ennyi volt benned? Sosem érezted úgy, hogy túl sokat vállaltál egyszerre?
– Egyszer azért az a pillanat is eljött persze, hogy azt hittem, bármennyit bírok és terhelhetem a szervezetem maximálisan... Ez még a fogászat és szépségipar együttes időszakában volt. A nagy hajtástól menedzserbeteg lettem. Figyelmen kívül hagytam a testem jelzéseit, és egy idő után azt már csak gyógyszerrel lehetett helyreállítani. Tanulópénz volt ez az időszak. Azóta a terhelésre sokkal jobban odafigyelek, és ha jelez a szervezet, akkor azonnal pihenőt adok magamnak. Mert nem tehetek róla, tényleg ilyen örökmozgó, tenni akaró nő vagyok. Viszont vannak határok, és azzal jó tisztában lenni.
– Manapság azonban nyoma sincs menedzserbetegségnek, sem semmilyen problémának, ugyanis szinte ragyogsz. És már párod is van.
– Jocival, a párommal szinte az első pillanatban közös hullámhosszra kerültünk. Büszke vagyok magunkra, hogy bebizonyítottuk, az internetes társkeresést is lehet minőségi módon vinni. Igenis lehet társat találni. Jókat szórakoztam azon, amiket elmeséltek a nők a könyvedben és örültem, hogy az életemből ilyen történetek kimaradtak. Esélyt akartam adni magamnak és kaptam is. Összeköltöztünk, építjük a közös életünket, nőként felemel, igazán boldog vagyok, hogy megtaláltuk egymást. Mellettem van a szakmámban, maximálisan segít a karrierben, tudja és érzi, hogy ez nekem mennyire fontos, amiért nagyon hálás vagyok neki. Sikert az tud elérni, aki mellett támogató partner van, aki érzi és érti, hogy mit és miért szeretnél. Nálunk ez oda-vissza működik.
- Mi a következő nagy cél?
– Több is van, viszont van itt valami, amiről még nem beszéltem. Ez ma már folyamatos cél. Egy nagyon fontos cél. Minden eseménynek lehet nevelő, ösztönző hatása, vagy hozhat egy olyan döntést, aminek elkötelezettjévé válsz. A betegségem a munkatársaimat is megérintette, és elindultunk egy olyan irányba, amiért nagyon büszke vagyok rájuk. 2013 céljai közt az utolsó pont az volt, hogy ha meggyógyulok, akkor szeretnék azokért tenni, akik hasonló cipőben járnak. Az első munkatársam, aki ebben partner volt és elindított egy önálló kampányt, megnyerve ehhez egy elismert énekest, az igazgatóságomhoz tartozó budapesti iroda vezetője volt, aki a budapesti iroda munkatársaival együtt gyűjtött össze egy jelentős adományt rákos gyermekek megsegítésére. Majd ezt az akciót követte a győri iroda munkatársainak egy hosszabb kampánya, ugyancsak neves előadóművészek támogatása mellett, melynek eredményeképpen rövidesen egy gyermek-életmentő készülék megvételéhez tudunk nagyban hozzájárulni a Győri Megyei kórház gyermek intenzív részlegének ellátottságához.
Visszatérve pedig a budapesti iroda huszonéves vezetőjéhez, aki egyébként 18 évesen az iskolapadból került hozzám, és szépen, lépésről lépésre lett az egyik legsikeresebb munkatársnőm (Európa 5. legjobb tanácsadója), ma az OVB-s tevékenysége mellett önálló alapítványt indított többek közt az annak idején kampányát támogató kiváló énekessel "Őrizd az álmod Alapítvány" néven. Hogy miért? Mert a munkánk során és a mindennapokban is érinthetnek bennünket olyan sorsok, olyan események, amelyek kapcsán az elhivatottság, vagy éppen a szociális érzékenységünk még inkább jelez, és ehhez az OVB-s munka a munkatársaknak egy nagyon jó motiváció. Hol ötletet kapunk, hol támogatást az évek alatt kialakított kapcsolatok által, hol az anyagi lehetőségeinket tudjuk jobban kihasználni. A lényeg az eredmény és az, hogy a munkánkon kívül ezen területen is tudunk a munkatársaimmal ilyen eredményeket felmutatni, és nem csak tudjuk, tesszük is.
Az élet ilyen: esélyt kell adni önmagunknak mind a szakmában, mind a magánéletben. És másoknak is. Én kaptam sok esélyt, de a legnagyobbat az OVB-től kaptam. Mert ha ma valaki megkérdezi tőlem, hogy mit jelent nekem az OVB. A válasz egyértelmű: az életemet!
Bízom benne, hogy a történetem sokakat ösztönöz, akik eddig csak külső megfigyelőként távolról szemlélték a pénzügyi szakmát, és adnak maguknak esélyt. Esélyt arra, hogy munkájuk által másoknak adjanak. Esélyt arra, hogy élvezettel induljanak neki egy munkanapnak, mindegy, hogy hétfő vagy éppen péntek van-e. Esélyt, hogy azáltal, hogy másoknak adnak, maguk is kapjanak: elismerést, visszaigazolást, karrier lehetőséget, szakmai- és személyiségfejlődést, anyagi függetlenséget és nemzetközi növekedési lehetőséget - mert majd elfelejtettem: a következő nagy cél: irány Európa, szeretném megmérettetni magam más országokban is az OVB-n belül.
Amit megtanultam az évek során:
Az életet nem lehet kipróbálni! Csak egyszer van esélyünk: akkor pedig csak úgy szabad leélni, hogy a legtöbbet hozzuk ki belőle!
Mindig rajtunk múlik, hogy életünk fennmaradó része felejthető lesz vagy emlékezetes... Én a saját életem tekintetében az emlékezetesre szavaztam, és kívánom, hogy sokan merjék meghozni ezt a döntést!
Én mindenesetre örömmel várom azokat, akik kedvet kaptak ehhez a csodálatos szakmához!
>>> EZ A BESZÉLGETÉS ÉVEKKEL EZELŐTT KÉSZÜLT.
A társalgás hangulatát (időnként a témáit is) nagyban befolyásolja a találkozás időpontja. <<<