Krisz Rudolf: "Jó lenne újra itthon is sikeresnek lenni"

„Amit én csinálok, az nem vendéglátózás. Tudod mi a vendéglátózás? Amikor este nyolctól hajnal ötig zenélsz egy esküvőn. Én a legutolsó utamon a három hónap alatt 58 országban jártam. Kétnaponta ki lehet menni a hajóról, és napi háromszor negyvenöt percet kell játszanom. Ez minden, csak nem rabszolgamunka. És még világot is látok…”

 

Rudival akkor találkoztam utoljára, amikor sikerei csúcsán volt. Az egyik magazinnak írtam róla, s Budapest környéki otthonában készült az interjú – lakásfelújítása kellős közepén. Nem gondoltam volna, hogy az évekkel későbbi találkozás már egy merőben más élethelyzetben történik.

Nem titok, hogy az újabb beszélgetést a szimpatizánsai „követelték ki”. A melyinterjuk.hu közösségi oldalán ugyanis annyi levelet kaptam a rajongóitól, hogy szeretnének Rudival készült csevegést olvasni, hogy nem lehetett nemet mondani. És eszembe sem jutott nemet mondani.

Épp a rajongóitól tudtam, hogy az utóbbi időben hajókon zenél. Kíváncsi voltam annak a lélektanára, hogy arany-és platinalemezekkel a háta mögött hogyan éli meg a „vendéglátózást” az óceánjárókon. Olyan közönség előtt, ahol minden alkalommal először kell bizonyítania…

– Mikor adtál utoljára interjút?

– Jó régen… Tavalyelőtt ugyan feltűntem az Eurovíziós Dalfesztiválon – lassan már ennek is két éve –, s ott készült velem több beszélgetés, de azzal kapcsolatban nincsenek jó emlékeim. Pedig nagyon örültem, amikor a szerkesztők felhívtak, hogy mehetnék a versenyre. Eredetileg nem jutottam be az élő műsorba, de valami történt Bebéék dalával, s én kerültem a helyükre.

– Mi nem esett jól? Hogy nem jutottál tovább, vagy az, hogy a zsűri lehúzta a dalodat?

– Az utóbbi érzékenyebben érintett. Úgy viselkedtek, mintha akkor hallották volna először a dalt, pedig ők válogatták be a tovább jutó húsz nóta közé. Nem értettem, miért kellett engem odahívni, ha szerintük az a dal nem odavaló volt.

Szándékosan nem egy trendi számot vittem oda. Mindenesetre az volt az utolsó közszereplésem.

 

„OLYAN HONVÁGYAM VOLT, HOGY ELMONDANI SEM TUDOM.
EGY HÓNAP UTÁN AZT GONDOLTAM,
EZT NEM FOGOM KIBÍRNI”

 

– Kényszerből vetted az óceánjárók felé az irányt?

– Igen. 1998-tól 2006-ig volt egy roppant sikeres időszakom. Aztán…

– A szó klasszikus értelmében Magyarországon sztár voltál?

– Mondhatjuk, hiszen én még megéltem azt az időszakot, amikor nemcsak tehetségkutatókkal lehetett érvényesülni, hanem önálló lemezekkel, saját dalokkal. Több arany- és platinalemezem van. Nyolc évig valóban sikeres voltam. Aktív pályafutásom utolsó két esztendejében már nagyon meg lehetett érezni, hogy elindultak a tehetségkutatók. Egyre kevesebb fellépésem lett. A félreértések elkerülése végett: mindezért nem hibáztatok senkit. Hiszek abban, hogy minden előadónak meg kell élnie nagy sikereket és nagy bukásokat. Ha azok, akik tehetségkutatóba mennek, így tudnak megélni nagy sikereket, egy tévéműsor kapcsán, hát lelkük rajta. Egyébként is ilyen az élet, egyszer fent, egyszer lent. Amikor már annyira kevés bulim volt, hogy láttam, ideahaza hosszú távon nem fogok tudni ebből megélni, valamit tennem kellett. Azt tudtam, hogy a zenénél szeretnék maradni, s a legkézenfekvőbbnek a külföldi munkák tűntek. Elmentem egy meghallgatásra, ahol hajóra kerestek zongoristát. Gyerekkorom óta játszom klasszikus zongorán, az utóbbi tíz évben pedig a jazz-el is sokat foglalkoztam. Egy francia cég rögtön, ezen a bizonyos első meghallgatáson szerződtetett is egy tengerjáró hajóra. Négyhónapos szerződést kaptam.

– Hogy bírtad?

– Nagyon nehezen. Extra durva korszak volt. Olyan honvágyam volt, hogy azt elmondani sem tudom. Egy hónap után azt éreztem, ezt nem fogom kibírni. Fogamat összeszorítva azonban mégis végigcsináltam. Tudtam, hogy nincs más választásom. Azóta pedig több hajótársaságnál is voltam.

– Meg lehet ezt egyáltalán szokni?

– Nem. Lehetetlen. Akinek se kutyája, se macskája, annak jó ez az életmód. Az ilyenek akár 7-8 hónapot is bevállalnak, hiszen nincs kötődésük. Nekem azonban itthon van a barátnőm, és ez elég nagy áldozattal jár az, hogy az ember kint pénzt keres.

– Négy hónapig egyáltalán nem találkozol a kedveseddel?

– Nem. De a kapcsolatunk nagyon erős. Már hozzászoktunk ehhez az életmódhoz, hiszen több mint öt éve együtt vagyunk.

 

„IDEHAZA SEMMIRE NINCS GARANCIA.
AZ ÉLETEMBEN JELENLEG ARRA VAN GARANCIA, HOGY ÖT 
HAJÓTÁRSASÁGNÁL SZERETNEK, ÉS SZÁMÍTANAK RÁM”

 

– Tulajdonképpen mi történt az itthoni karriereddel?

– Nézd, elkezdődött valahol a Krisz Rudi történet 1998-ban. Volt ennek egy íve, amelynek legmagasabb pontja 2002-től 2005-ig tartott. Utána elkezdett lefelé menni, és amikor már lefelé tartott, jöttek a tehetségkutatók.

– A tehetségkutatókból kijött előadók vették el a tortaszeleteidet a popiparból?

– Nem lehet ezt annyira sarkítani. Ha én annyira átütő, időtálló előadó lettem volna, akkor a versenyek ellenére is fent tudtam volna maradni. De ez nem történt meg. Vagy nem voltam elég trendi azokkal a zenékkel, amiket akkor csináltam, vagy nálam jóval tehetségesebb fiatalok jöttek.

– Lelkileg hogy élted meg ezt a lejtmenetet?

– Rutinosan… Nem ez volt az első ilyen. Gyerekszínészként több színházban játszottam, számtalan szerepet kaptam. Gyerekként hasonló sikereket éltem meg egy másik időszakban, mint később Krisz Rudiként. Világéletemben zenével foglalkoztam, és az, hogy épp nem vagyok a tévében, annyira nem hat meg. Az a fontos, hogy mindig azt csinálhassam, amit szeretek. És pillanatnyilag most is zenével foglalkozom.

– Minek neveznéd életednek azt a korszakát, amiben most élsz?

– Talán hullámvölgynek. Természetesen szeretnék újra sikeres lenni. Ki ne szeretne? Fogalmam nincs, mitől forogna újra a kerék itthon. Ezen is sokat gondolkozom. Van-e értelme befektetni videoklipbe? Az megtérül-e? Van-e garancia arra, hogy egyáltalán játszanak-e rádiók, ami generál fellépéseket? Az a baj, hogy semmire nincs garancia. Arra van garancia, hogy öt hajótársaságnál szeretnek és számítanak rám. Érdemes-e mindezt feladni azért, hogy itthon kínlódjak?

– Megismernek még az utcán?
– A mai fiatalok már nem. A 15 évesek nem állítanak meg az utcán, hiszen ők nem emlékeznek. Érdekes dolog az idő múlása is. 32 éves vagyok, de nem érzem magam ennyinek. Annyira gyermeki lelkem van. A harmincas korosztály viszont ugyanúgy megállít. A bevásárlóközpontokban mindig közös fotóra kérnek. Amikor épp itthon vagyok.

– Mennyi időt töltesz itthon egy évből?

– Körülbelül fél évet. A többit hajón.

 

„A LEGUTOLSÓ UTAMON 3 HÓNAP ALATT 58 ORSZÁGBAN JÁRTAM”

 

– Zenekarral utazol, vagy egyedül?

– Egyedül. Vannak külföldön partyzenekarok, akik bulit csinálnak, és arra szórakozik a nép. Én általában egyedül vagyok zongorista-énekesként. Van egy bár, benne egy szép zongora, ott régi klasszikusokat, világslágereket vagy jazz sztenderdeket játszom, és éneklek is hozzá. Az emberek ülnek, kávéznak, és naponta háromszor negyvenöt percet zenélek.

Eddig egyetlen esetben, tavaly voltam trió felállással egy nagy óceánjárón. Németországból indultunk, Írországon át utaztunk Kanadáig. Aztán New Orleanst, Bostont és New Yorkot is útba ejtettük.

– Ilyenkor világot is látsz?

– Hogyne. A legutolsó utamon a három hónap alatt 58 országban jártam. Kétnaponta lehet kimenni a hajóról, mivel a személyzet ötven százalékának mindig a hajón kell tartózkodnia.

– Ezt nevezik „vendéglátózásnak”?

– Nem. Szerintem a vendéglátózás nem ez. Tudod mi a vendéglátózás? Amikor este nyolctól hajnal ötig zenélsz egy esküvőn.

– Tehát nem egy rabszolgamunka.

– Napi háromszor negyvenöt perc? Egyáltalán nem. Ha olyan helyen állunk meg, ahol a hotelmenedzser kiviszi az összes utast, mert olyan látványosság van, akkor aznap este nem is kell zenélni, mert senki nincs a bárban.

A következő munkám során folyami hajóra megyek. Voltam már többször, és jobban szeretem, mint az óceánjárókat. Sokkal kisebb a hajó, maximum 110 vendég van, és 25 tagú a személyzet. Egy 10 vagy 12 emeletes óceánjáró hajón akár 3 ezer utas is van, és 6-700 alkalmazott dolgozik.

– Te is a személyzethez tartozol?

– Természetesen. Velük eszem, nem az utasokkal. Egy folyami hajón azonban nem a személyzethez tartozom, hanem „elismert zenészként” tartanak számon, nagyobb becsben tartanak. Ott akár naponta is kimehetek, és csak kétszer negyvenöt percet kell játszanom. Ebéd és vacsora előtt.

– Útjaid során találkoztál magyar turistákkal, akik felismertek?

– Csak alkalmazottakkal, utasokkal nem. Tavaly dolgoztam a Budapest Passau járaton, egy francia cégnél. A hajó Budapesten is többször megállt, de még akkor sem találkoztam magyarokkal. Egy ilyen hajón 60 év az átlagéletkor. 45 és 90 éves kor közöttiek az utasok. Egy átlagos magyar nyugdíjas nem teheti meg, hogy ezer euróért hajózik egy hétig. Ezek luxushajók, ötcsillagos kategóriával. Ugyanakkor egy átlagos francia vagy angol nyugdíjas gond nélkül megengedhet magának ilyen kiruccanást.

 

„AZÉRT A PÉNZÉRT, AMENNYIT MAGYARKÉNT KAPUNK EGY HAJÓN,
EGY NÉMET MÁR NEM MENNE EL ZENÉLNI”

 

– Ha már a pénznél tartunk, keresel annyit, amennyit annak idején a fellépésekkel, a jogdíjakkal és a lemezeladásokkal?

– Nincs okom panaszra… Persze azt az időszakot, amikor top-előadó voltam idehaza, és Krisz Rudiként nagyon futottam, nem tudom anyagilag űberelni. Akkor játszottak a rádiók, volt lemezeladás és koncertek is dögivel. Most más a helyzet. Nem árulok el nagy titkot, hogy egy ilyen hajózással átlagban 1700 eurót lehet keresni. Persze ez is társaságfüggő. Van, ahol 2000 eurót kapsz havonta, van, ahol 1500 eurót. Az olvasóknak ez soknak tűnhet, de mégsem az. Mert azért vagyunk keresettek magyarokként ezeken a hajókon – a tehetségen túl –, mert ugyanennyi pénzért egy német már nem menne el. Nekik ez nem összeg. Ennyiért nem fogják három hónapra otthagyni a családjukat.

Nemrég voltam egy nagy hajón, ahol egy német zenész sokkal több fizetést kapott ugyanazért a munkáért, mint én. Mondta, hogy ő 2200 euróért sem vállalná el, mert otthon is megkeres ugyanennyit.

Ördögi kör ez. Kimegyek három hónapra, keresek egy adott összeget, de gyakran megesik, hogy utána négy hónapig nem tudok visszamenni. Hiába vagyok 4-5 társasággal kapcsolatban, vetésforgóban dolgozunk, sokan vagyunk, és meg kell várni, amíg a többieknek lejár a szerződésük. És ebben az időszakban felélem, amit keresek. Évente kétszer megyek ki, nagyjából fél évet hajón töltök, és a másik fél évet itthon.

 

„ A LEGTÖBBSZÖR ÉDESANYÁMMAL ÁLMODOM.
NYILVÁN AZÉRT, MERT MÉG NEM TUDTAM ELENGEDNI”

 

– Álmodsz odakint a hajón?

– Igen. Édesanyámat tavaly vesztettem el egy hároméves, nagyon hosszú lefolyású betegség után. Javarészt róla szólnak az álmaim.

– Nem tudtad még elengedni?

– Nem… (itt könnybe lábad a szeme, kezét az arcába temeti)

– Van elég lelkierőd folytatni a témát, vagy beszéljünk másról?

– Nyugodtan folytathatjuk. Furcsa ez…

(hosszan gondolkodik, zsebkendőt vesz elő)

32 éves vagyok, de előtte soha nem voltam sírós. Egy kezemen meg tudom számolni, hányszor sírtam el magam eddigi életemben. Nem gondoltam volna, hogy valaha lesz ilyen, hogy nyilvánosan, más előtt pityergek. Amióta édesanyám elment, egyéb dolgokkal kapcsolatban is jóval érzékenyebb vagyok.

Visszatérve az álmokra: ha álmodom, akkor általában vele álmodom. Nyilván azért, mert nem tudtam még elengedni. Pedig jó előre mindent megbeszéltünk, hogy mi lesz majd, ha ő nem lesz. Fel voltunk arra készülve, ami történt. Az utolsó évben készült a legtudatosabban a halálra. Azért is furcsa, hogy most elérzékenyültem, mert már több mint félév eltelt azóta.

A nyilvánosság előtt most beszélek erről először. Nem akartam ezzel haknizni. Az álmok kapcsán ő jutott eszembe, és kitört belőlem a fájdalom.

– Itthon voltál, amikor a tragédia történt?

– Nem. Hajón dolgoztam. Amikor megtudtam, hogy vége, aznap összetörtem. Zenélni sem tudtam. A cég nagyon rendes volt, felajánlották, hogy hazaszállítanak, de nem lett volna értelme hazajönnöm. Anyuval mi ezt jó előre megbeszéltük. Kifejezett kérése volt, hogy ha megtörténik, aminek meg kell történnie, ezért külön ne menjek haza. Azt szerette volna, ha elhamvasztják, a búcsúztatóval pedig megvárt a család.

Kint könnyebb volt ezt az egészet kezelni. Teltek a hetek, s elvonta a figyelmemet a munka, az utazás. Csúnyán hangzik, de ez valahol mindegyikünknek – főleg neki – egy megkönnyebbülés volt, mert nagy fájdalmai voltak.

– Ez egy pokoljárás volt számotokra?

– Az. És az a legrosszabb, hogy nem tudsz neki segíteni. Három évvel korábban azt mondták neki, hogy fél éve van hátra. Ahhoz képest sokáig elhúzta. Azonban nagyon rossz volt végignézni, ahogy leépül.

– A sikereidet azonban még megélhette.

– És nagyon bízom benne, hogy fentről ugyanúgy látni fogja a következőt is. Hiszem, hogy várnak még rám nagy dolgok az életben. Bízom benne, hogy nem ez lesz az életem, hogy hajókra járok zenélni. Félre ne értsék: ez is nagy lehetőség, sok zenésztársam csak álmodozik ilyen munkáról. Ettől függetlenül jó lenne újra itthon is sikeresnek lenni.

Kérdezted, hogy haragszom-e a tehetségkutatókra. Egyáltalán nem. Nem akarom a tehetségkutatókra fogni a sikertelenségemet, mert sokan a körülmények ellenére is fent tudtak maradni. Nálam egy korszak lezárult.

– Furcsállanám is, ha haragudnál, hiszen Angliában magad is elindultál egy tehetségkutatón, sőt, gyerekként Magyarországon is részt vettél több kezdeti versenyen.

– Hogyne. Az angliai próbálkozás idején lemezkiadóm is volt a szigetországban. Forgattak is nekem egy méregdrága klipet Indiában két nyelven. Sok költségük volt vele, ami nem térült meg, ezért a munka is félbeszakadt. Voltak fellépéseim angliai road show-kon, de nem lett több a dologból.

Gyerekkoromban pedig dal-és videoklip fesztiválokat rendeztek. Ezeken vettünk részt az unokatestvéreimmel „Rokonok” néven. Aztán Szikora Robi kezdett el velünk foglalkozni.

– Kevesen tudják, hogy 13 éves korodban már lemezed volt, amit a Rózsa Records adott ki, s aminek Szikora volt a producere.

– Annak az albumnak már Dominó volt a címe. Gyerekként másként tekintettem a szórakoztatóiparra. Azzal a bizonyos gyermeki őszinteséggel. Robira sem sztárként tekintettem. Nagyon szeretett minket, főleg engem. A mai napig nagyon jó kapcsolatban vagyunk. Ritka rendes ember, ő végig mellettem állt édesanyám betegsége idején is. Gyakran meglátogatta anyukámat is.

Robi is azt mondta, óriási dolog, hogy nem estem kétségbe itthon, és járom a saját utamat. Hozzá kell tennem: nincs más lehetőségem.

– Időnként felteszed magadnak odakint a kérdést, hogy „mi a fenét keresek én itt”?

– Fel is teszem, meg nem is… Tudom, hogy mit keresek ott. Meg kell élnem valamiből. Zenélni szeretek, ebben vagyok boldog, nem szívesen váltanék szakmát. Ha nem lennék elégedett azzal, hogy a világot járhatom, és mellette még zenélhetek is, akkor nagy probléma lenne velem. Inkább azt mondom, szerencsés vagyok.

SZERESD A MÉLYINTERJÚKAT A FACEBOOKON IS! KATTINT IDE ÉS LÁJKOLD OLDALUNKAT!

https://www.facebook.com/rmelyinterjuk.hu

Izgalmas fórumtémák, nyereményjátékok, aktív közösség!

Vissza az oldal tetejére!