Bodrogi Gyula: "Az élet a szenvedélyem"

„Imádom a profi bokszmeccseket. Ütik egymást, mint a fene. Aztán az eredményhirdetésnél összeölelkeznek. Nagy vágyam, hogy ebben az országban is összeölelkezzenek egyszer a vezetők. Még akkor is, ha egyébként szemben állnak egymással. Ne az legyen, hogy amíg a másik vérzik, akkor még jobban összeverik…”

 

Fotó: RTL Sajtóklub

 

„Még az autópályán vagyok, de két óra múlva Pesten leszek. Gyere a Bodrogi étterembe, a Fürj utcába! Ez a fiam étterme, ott megtalálsz.” – mondta a Nemzet Színésze a telefonba, amikor találkozót kértem tőle.

Bárcsak minden egyes interjú szervezése ilyen könnyedén menne, és nem kellene hatvanszor telefonálgatni mindenért! De nem panaszkodom. Szokatlan módon Bodrogi sem tette. Azt mondta, nem kenyere a panasz.

Pedig a pályatársaira nem ez a jellemző…

– Ezt most komolyan mondod, hogy el kell tennem a cigarettát? Mert szívesen rágyújtok a fotós előtt is, ha szeretnéd… (mondja kaján mosollyal az arcán)

Megbüntetnének, ha cigarettával készült képet közölnénk.

– Óriási üzlet ez a tiltás! A világ legnagyobb üzlete! Mert amit tiltanak, az mindig édesebb. Azt hallottam, hogy nem lehet majd mindenütt cigarettát kapni, még a benzinkutaknál sem, csak bizonyos kijelölt trafikokban. Sajnálom, hogy ez nem nekem jutott eszembe, mert ennél nagyobb ötlet még nem született a világon. Mert ki fog messzire szaladgálni egy doboz cigiért? Azonnal vesz majd belőle legalább egy kartonnal.

Meggyőződésem, hogy ezt az egész tiltást a nagy dohánygyárak finanszírozzák, mert pontosan tudják, hogy amint bejön a trafikrendelet, azonnal tárolni kezd mindenki. A háború után is volt már ilyen. Akkor azt terjesztették el, hogy nem lesz só. Felvásárolták az emberek a sok sót, másnap bejött a forint, és azonnal 62 fillér lett egy kiló… A felgyülemlett dohányárut is így lehet a legjobban eladni.

– Mióta dohányzik?
– Évtizedek óta. De többször leszoktam. Volt, hogy három évig hozzá sem nyúltam, mert épp olyan kedvem volt. Nálam ez nem szenvedély, hanem szokás. A szenvedélyem maga az élet. Mielőtt kérdeznéd: nem félek attól, hogy ez káros lenne. Szegény sógorom soha életében nem dohányzott, nem ivott, mégis tüdőrákban halt meg. Édesanyám 16 éves korától 79 éves koráig cigarettázott. Aztán letette, mert utána már nem esett jól neki.

Még egy utolsó gondolat erejéig visszatérek a trafikrendelethez, aztán befejezem a dohogást: ez az egész egy őrületes csalafintaság, de a nagy ötletek mindig jók…

– Önnek is volt ilyen „nagy” ötlete?

– Volt bizony, de aztán rosszul sült el. Annak idején a Fővárosi Tanács felkért a Vidám Színpad igazgatására. Sokáig hezitáltam, akartam is, meg nem is. Aztán Vinkó Jóska dramaturg barátommal kitaláltuk, hogy írjuk le, pontosan mit szeretnénk a színházban csinálni, és ha arra azt mondják a döntnökök, hogy jó, akkor elvállalom. Na, azóta mindenkitől pályázatokat kérnek…

Fura világ ez. Hiszen az illetékesek pontosan tudják, kit akarnak igazgatónak, és általában az lesz az direktor, akit ezek kijelölnek. Mindig minden esetben előre tudják, ki lesz a befutó, mégis 5-6 embert pályázatnak egyszerre.

Szerintem ez nagy ötlet volt annak idején, hogy le kell írni a koncepciót, mégis egy nagy nudli lett belőle, mert a visszájára fordult. A mai napig ez a módszer megy, pedig még a régi újvilágban csináltuk. (nevet)

– A Színes Csokornyakkendősök Pártja, vagyis az SZCSP is ilyen nagy ötlet volt?

– Maradjon magunk között, de garantálom, ha komolyan elkezdenék politizálni, és hivatalosan beiktatnám az SZCSP-t, meg is nyernénk a választásokat. Én viszont irtózom a politikától. Annak idején poénból alapítottuk meg a pártot a tévében. Abban az időszakban, amikor minden bokorban született egy párt. Hamar népszerűek lettünk, mindenki be akart lépni, mert az indulónk szövegében is benne volt, hogy nálunk nincs pártgyűlés, és tagdíj sem. A jelszavunk pedig az volt, hogy jó lé nélkül nincs jólét… (nevet) Elárasztottak levelekkel, hogy jegyeztessük be hivatalosan is a pártot, hogy tudjanak ránk szavazni. Na akkor hagytam abba… De ebből is látszik, hogy az emberek már akkor is arra vágytak, hogy valami jó dolog történjen, pedig ez bőven a kilencvenes évek elején történt.

 

„MINDIG TUDTAM, HOGY NEM LESZEK HAJASBABA”

 

– Az imént idejött egy rajongója, és megkérdezte, hogy van Gyula bácsi? Mire azt válaszolta, hogy átmenetileg jól.

– Az élet kiszámíthatatlan, ezért inkább akkor is hozzáteszem, hogy átmenetileg, ha nagyon jól vagyok.  Egyébként szerencsés vagyok, mert kutyabajom. Régebben ugyan fájt a derekam, de aztán szakemberhez fordultam, és rendbe jött.

– Természetgyógyásznál is járt?

– Igen, de hosszú távon nem segített. Minden egyes kezeléssel kicsit jobb lett, de aztán megint visszatért a fájdalom. Hozzáteszem: a szakember sem csinál semmit, csak javasol néhány praktikát. Néha még az is sokkal jobb, mint a természetgyógyászat. Vannak dolgok, amelyeket nem lehet gyógyítani. A derékfájás is ilyen, akárcsak a hajhullás. Azt sem lehet gyógyítani, csak mondják…

– Az ön haja mikor kezdett hullani?

– Viszonylag korán. A József Attila Színházban játszottam, és előadás után megjelent két rajongó diáklány a színészbejárónál. Azt mondták, fogadtak. Egyikük állította, hogy a fejem tetején lévő kis „fény” csupán a forgó, a másik pedig biztos volt benne, hogy ez már kopaszodás. Hirtelen azt sem tudtam, mit feleljek. Kértem, jöjjenek vissza egy nap múlva, akkor válaszolok. Otthon megnéztem a tükörben, és valóban elkezdtem kopaszodni.

– Lelkileg megviselte?

– Fenét! Mindig tudtam, hogy nem leszek hajasbaba, mert apám is korán kopaszodott, ahogyan a fiókám, Ádám is.

– A fiókája?

– Igen, mások előtt mindig így hívom. Van egy rakás jó tulajdonságom, nemhogy azt örökölte volna... (nevet)

– Mi a legjobb tulajdonsága?

– Az idegrendszerem. Abszolút élhető idegekkel rendelkezem. A színházban időnként vannak kisebb kirohanásaim, de a hétköznapokon, a civil életben nyugodt ember vagyok. Épp ma beszéltem Törőcsik Marival. Mesélte, hogy a minap szóba kerültem náluk, és emlegetett, hogy a Bodroginak milyen különleges képessége van. Tudniillik, ha vészhelyzet van, halálos nyugalom fog el, és képes vagyok a megoldásra koncentrálni. Ezért mindig meg is találom azt.

– Milyen kirohanásai vannak a színházban?

– Színészként időnként azt gondolom, jobban tudom, hogyan kell eljátszani egy szerepet, mint a rendező. Persze egyáltalán nem vagyok biztos abban, hogy nekem van igazam, de szeretem azt hinni, hogy igen, és olyankor felmegy a pumpa. Pikírt és gonoszkodó leszek. Aztán félóra múlva megnyugszom.

(gondolkodik)

Tudod, furcsa az élet. Mindig a legkézenfekvőbb dolgokról derül ki a végén, hogy mégsem úgy van, ahogy gondoltam. Vannak helyzetek, amikor haragudni kell valakire, és olyan is, amikor barátságot kell kötni.

 

„NAGY VÁGYAM, HOGY EGYSZER AZ ORSZÁG POLITIKUSAI IS ÖSSZEÖLELKEZZEN EGYMÁSSAL,

MÉG AKKOR IS, HA SZEMBEN ÁLLNAK”

 

Talán ezért is kedvelem annyira a profi bokszmeccseket, holott ezt a sportot soha nem űztem. Ütik egymást, mint a fene. Látszik, hogy tiszta erőből és őszintén. Aztán az eredményhirdetésnél összeölelkeznek. Ez a nagy vágyam, hogy ebben az országban is összeölelkezzenek egyszer a vezetők. Még akkor is, ha egyébként szemben állnak egymással. Ne az legyen, hogy amíg a másik vérzik, akkor még jobban összeverik.

Tegnap volt egy csodálatosan szép élményem. Néztem a meccset, ahol a magyar labdarúgó válogatott 4:1-es vereséget szenvedett hazai pályán. Mindenki tudta, hogy behozni már nem lehet a lemaradást, és klasszisokkal jobb az ellenfél, a közönség mégis az utolsó pillanatig üvöltötte, hogy hajrá magyarok.

Azt azért lehetett látni, hogy a srácaink jó focisták. Nem kell elvenni a kedvüket azért, mert kikaptak. Most kell inkább hagyni őket, hogy dolgozzanak. Nem baj, ha kikapunk, csak izgalmas foci legyen. És minél több srác legyen Puskás, legyen Kocsis.

Imádom a csapatjátékot! A Nemzetibe is nagyon jó srácok, tehetséges fiatalok kerültek. Már látom bennük a nagyokat. Mert hamarosan végre újra az lesz fontos, hogy ki játszik. Nyilvánvalóan fontos, hogy mit játszanak, és ki rendezi, de a színház két legfontosabb alkatrésze a színész és a közönség. Az író, a rendező, a kellékes mind őket segítik.

– Éveken át vezetett színházat. Egykori direktorként kérnek öntől tanácsot a mostani színházvezetők?
– Beszélgetünk, és mondom a magamét. Ha arra terelődik a szó, akkor mindig hozzáteszem, hogy ez nem bírálat, hanem tanítás. És mondják is, hogy köszönjük Gyula bácsi.

– Mindenki Gyula bácsizza? A kollégák is?
– Mindenki. Ősz szakállú emberek jönnek oda, hogy kedves Gyula bácsi, gyerekkorom óta maga a kedvencem… (nevet) Roppant mókás.

Ha megkérdezik, hány éves vagyok, mindig azt mondom, hogy ’34-ben születtem. Számoljon inkább az illető, mert én nem mondom ki! (nevet) Mindig úgy rangsoroltam, hogy 20 évesen az ember már felnőtt, 30 évesen férfi, 40-en túl ember, 50 esztendősen bácsi, 60 év után pedig már aggastyán. Utána már nem is számoltam az éveket.

 

„SÍRTAM, AMIKOR HÁBORÚ IDEJÉN A SZOMSZÉD FIÚ KEZÉBEN MEGLÁTTAM EGY KARÉJ ZSÍROS KENYERET. ANNYIRA ÉHES VOLTAM…”

 

– Van olyan, amit szívesen kitörölne az életéből?

– A háborút igen. Az még emlékeimben sem szeretem. Egyre megtanított az az időszak: az éhezéssel engem nem lehet meghatni, mert eleget éheztem. Sosem felejtem el: egyszer a szomszéd gyerek kijött a ház elé, egy karéj kenyér volt a kezében. Nem tudom mivel lehetett megkenve, talán zsírral. Sose voltam irigy, de akkor bementem a lakásba, és elkezdtem sírni, mert annyira éhes voltam. A szüleim kérdezték, mi bajom van, aztán hosszas kérlelés után elárultam. Erre a nagymamám és az édesanyám elmentek, egy egész laktanya összes szennyesét kimosták, kivasalták, ezért kaptak fél kiló kenyeret, és egy darab szalonnát. Mindezt azért tették, hogy az öcsikének másnap adhassanak zsíros kenyeret.

Egyébként tényleg nem volt ennivalónk. Volt, hogy napokig nem jutottunk élelemhez. Gyerekként állandóan terepszemlét tartottunk a szétbombázott városban. Egy lelőtt benzinkút romjai alatt találtam egy láda kandiscukrot. Hazavittem, és jó darabig mindenkinek jutott egy kis darabka kandis cukorka egész napra. A nagymamám esténként lefekvés előtt még kettétörte a saját kis cukordarabkáját, és odaadta nekem, meg a nővéremnek. A mai napig nem tudom megfejteni, hogyan maradt így életben, hiszen ő nem evett, de nagy varázsló volt.

– Könny szökött a szemébe…

– Pedig nem vagyok érzékeny típus, de ha a szülőkre és nagyszülőkre gondolok, az mindig felkavar. A szüleim már régen meghaltak, de itt vannak velem, vigyáznak rám. Mindig, amikor valamilyen butaságba belementem volna, úgy alakították a dolgokat, hogy az ne következzen be. Nem tudom hogyan, de odafentről mindig elintézik.

Érzem a Mamát, érzem a Papát. Apám hallgatagabb ember volt, egész életében a tanulás volt a mindene. Ötvenéves korában érettségizett, és 53 esztendősen végezte el az egyetemet. De közben már vállalatokat vezetett. Autodidakta módon megtanult mindent.

– Hiányoznak a szülei?
– Nem hiányoznak, mert itt vannak velem.

– Mikor volt náluk utoljára a temetőben?

– Az idejét sem tudom. Csak akkor megyek a temetőbe, amikor ki kell fizetni a sírhelyet. Számomra ők nem ott fekszenek. Itt vannak velem, és erőt adnak, irányítanak. A temető sem más, mint egy üzlet, de ebbe most nem szeretnék belemenni…

 

„STOHL ÉPP AZ IMÉNT HÍVOTT TELEFONON. AZT MONDTA, PAPA,

MÁR KÍVÁNCSI VAGYOK A POFÁDRA, HIÁNYZOL…”

 

– Tegnap, amikor telefonon beszéltünk, azt mondta, még vidéken van. Merre járt?

– Mánfán voltam, Nagy Gábor barátom panziójában. Gyakran pihenünk ott. No és persze vadászunk is. Tegnap lőttem egy bakot. Ez a szenvedélyem, a vadászat. Meg az élet maga. De ezt már mondtam... (nevet)

– Nógrád megyéből származom, s úgy tudom, a nógrádi vidékeken is gyakran vadászott.

– Hogyne! Oszter Sándor diósjenői birtokán például külön szobám volt. De Nógrádmegyeren is többször jártam Verbói Gábor barátomnál. Ő ott a polgármester. Annak idején ellene indult Győzike a helyi választásokon… (nagyon nevet) Mesés fácánvadász területet csináltak arrafelé. Verbói egy aprósággal szerettette meg magát velem. Szentendrén van egy kis házacskám, ott csináltunk egyszer egy kis összejövetelt, ahová Gábort is meghívtam. Korábban mindig a kis kemencében sütöttük a malacot. Épp arra készültem akkor is, amikor a polgármester úr kérdezi, hol a bogrács. Mondtam, nem kell, mert van kemence. De csak addig erősködött, amíg elő nem vettem a bográcsot. Kiderült, hogy a malachús sokkal finomabb, ha elő van főzve a bográcsban. Isteni! Ezt azóta sem felejtem el neki!

Oszterrel viszont már régen beszéltem, nem tudom, mi lehet vele.

– A kollégákkal hívják egymást telefonon? Érdeklődnek a másik felől?

– Épp leparkoltam az étteremnél, amikor hívott a Buci. A Stohl. Mondom neki, na mi van? Mire ő: semmi papa, csak már kíváncsi vagyok a pofádra, hiányzol. És hallani akartam a hangodat. Nagyon jól esett ez a gesztus. Szeretem a szakmát, és szeretem a kollégákat is.

(gondolkodik)

Az is egy külön történet, hogy amikor letettem a színház igazgatását, nem telt bele három perc, és Valló Péter, Jordán Tamás, Marton László, Alföldi Róbert azonnal jelentkeztek. Úgy vittek át a színházigazgatásból vissza a színészetbe, mintha azt mondták volna, papa, gyere haza. Szerencsém volt, hogy a szakma tárt karokkal várt.

– Tartott az átmenettől?

– Nem, mert akkor nagyon megbántva éreztem magam. Tulajdonos voltam a Kht-ban, amely a Vidám Színpadot üzemeltette, és jött a Fővárosi Közgyűlés vizsgálni a színház helyzetetét. Le kellett mondanom a részemről, hogy tovább tudjanak lépni. Soha nem felejtem el: egy fehér asztalnál ültünk, és mondtam, hogy nem írom alá a lemondó nyilatkozatot. De nagyon kértek, hogy tegyem meg, mert mindjárt napirendi pont lesz a teátrum. Erre azt feleltem, ha a társulatban lévő 12-13, számomra fontos emberre vigyáznak, akkor aláírom. Hiszen ezeket a színészek én vittem oda, felelősséget éreztem értük. Kezet nyújtottak, letették a nagyesküt. Jött a napirendi pont, már nem voltam tulajdonos, három hónappal később pedig mindenkit kirúgtak…

„ÉLETRE SZÓLÓ LELKIISMERET-FURDALÁST OKOZTAK A VIDÁM SZÍNPADON TÖRTÉNTEK MIATT”

Kérdezted, mit törölnék ki az életemből. Ezt a fehér asztalos emléket is kitörölném. Utólag is nagyon haragszom. Mert ha azt mondják, rendben van, két évig nem bántják az embereket, de mondjuk menet közben összevesznek, az más dolog. De ez, hogy azonnal kipenderítették őket, megbocsáthatatlan…

Ezt a magam bűnének tekintem, mert aláírtam. És órákon keresztül mondogatták, hogy írjam alá... Amíg élek, fájó pont marad. Ezt nem csak a kollégáim, hanem én sem érdemeltem meg! Arról nem beszélve, hogy akit kijelöltek, fél év, vagy háromnegyed év alatt bukott meg. És nem csak azt a társaságot, de magát a műfajt is kiirtották.

Ez azért szörnyű, mert a televíziók a mai napig adják az ott felvett darabokat. Az egy olyan szeretett műfaj volt, hogy a külföldről hazajött magyarok a repülőgépről leszállva azt mondták, kérek négy jegyet a Vidám Színpadra. Mindegy, mit játszanak.

– Mikor járt az épületben utoljára?
– Egy-két éve. Stohlék játszottak ott, megnéztem őket, nagyon jó darab volt.

– Milyen érzés volt bemenni?

– Vegyes. Amikor letettem a lantot, utána két-három hónappal be kellett ugranom valamit aláírni. Bementem az udvarba, és elfelejtettem, hányadik emeleten van a titkárság. Komolyan! A lifttel véletlenül felmentem a harmadik emeletre, és amikor eszméltem, gyalog mentem le a másodikra. Az egy sokk volt nekem. Komoly sokk. Hogy a tiszta baráti ígéretből végül életre szóló lelkiismeret-furdalást okoztak. Olyan volt, mintha cserben hagytam volna mindenkit.

Mindegy is, beszéljünk vidámabb dolgokról!

Tudod min gondolkodtam idefelé az autóban? A Prima Primissima díjon. Valami egészen fantasztikus dolognak tartom ezt a kezdeményezést. Eddig is annak tartottam, és most, hogy jelöltek, már pláne elmondhatom, amit gondolok. Az, hogy a saját munkájuk után kapott, adózott pénzükből erre pénzt szán két tehetős ember, az valami csoda. Az országnak van húsz igazán gazdag embere, nem ártana, ha ők is beszállnának ebbe a kezdeményezésbe, és igenis célzottan jelölnék ki a legjobb festőket, zenészeket, színészeket.

– Ha már a pénznél tartunk: Bordogi Gyulának van mit a tejbe aprítani?
– Nem panaszkodom. Hál istennek, már jó ideje nem tudom, mennyibe kerül egy kiló kenyér, a köröm, vagy a karaj. Ugyanis nem kell megnéznem az árát.

 

„AZ ELSŐ PUSKÁM 4 EZER FORINTBA KERÜLT.

A LEGUTOLSÓ MÁR 900 EZERBE…’”

 

– A befektetett munka mindig arányos volt azzal, amit keresett?

– Nem. (nevet) Fiatalon 1500 forint volt a havi fizetésem, ezért 300 előadást játszottam a színházban. Majd Endrődi Kálmán bácsi, idős színészkolléga elvitt fellépni az éjszakába, a Béke Szálló kupolatermébe. A színházi előadások után esténként még ott léptem fel. Eltelt az első hónap, és mentem a pénztárba a fizetésemért. Akkoriban még csak százasok voltak, a pénztáros hölgy elővette a százasokat, ás elkezdte hosszan számolni. Nem is értettem, hogy mi történik, mert hatezerig meg sem állt. Aláírtam a fizetési papírt, megköszöntem, de a recepció előtt leültem, gondoltam, úgyis mindjárt jönnek, és mondják, hogy adjam vissza, mert tévedésből többet adtak. Majd megérkezett Kálmán bácsi, és kérdezte, megkaptam-e a pénzt. Mondtam, hogy igen, de képzelje, hatezer forintot adtak. Mire ő: nem jár több... Miután ezt kimondta, már ott sem voltam, azonnal nekivágtam a Körútnak. Szerintem mindet elköltöttem örömömben.

– Nem tudott spórolni?
– Soha.

– Mindig mindent meg tudott venni magának, amit kigondolt?

– Igen. Az első puskám 4500 forintba került. Ez nagy pénz volt akkoriban. A legutóbb vett puskám 900 ezerbe...

Közben megjött Ádám, ismerkedjetek össze!

(ekkor odalépett a fia, puszit adtak egymásnak, majd a színész bemutatott Ádámnak)

– Mikor találkoztak utoljára?
– Tegnap.

– Mindig puszival köszönnek?
– Igen, nálunk ez így szokás.

– Ádám az egyetlen gyereke?
– Igen, de neki már kettő van. Egy fia és egy lánya.

– Ön hányszor nősült?

– Kétszer. De még most sem váltam el a második feleségemtől, Voith Ágitól, csak nem élünk együtt. Mindkettőnknek évek óta külön társa van. Áginak Zsolt, nekem Angéla, össze is járunk. A szeretet összeköt minket. Ha valakit egyszer csodálatosnak tartottam, akkor nem mondhatom egy idő után, hogy akkor voltam bolond, amikor csodálatosnak tartottalak…

 

„ARRA FOGOK EMLÉKEZNI, HOGY TALÁLKOZTUNK, DE,

HOGY MIRŐL BESZÉLTÜNK, ARRA MÁR NEM…”

 

– Épp hány darabban játszik?

– Öteben. Három színházban, a Karinthyban, József Attilában, illetve a Nemzetiben.

– Még mindig könnyen tanul szerepet?

– Érdekes módon szerepet és szöveget igen. De ha valaki most idejönne, és megkérdezné, három hónappal ezelőtt miről beszélgettünk, nem tudnék válaszolni.

– Arra fog emlékezni, hogy találkoztunk?

–Hogyne! Arra is fogok emlékezni, hogy ketten jöttetek a fotóssal, de neki el kellett mennie, miután megcsinálta a képeket. Ilyen apróságok furcsa módon megmaradnak képekben. Aztán az is megmarad majd, ahogy itt állt egy autó, amiben ült két fiatalember, és azt hittem, ti vagytok. De arról, hogy miről beszéltünk, már most fogalmam sincs…

Vannak dolgok, amelyek nagyon megmaradnak. És vannak, amelyek teljesen kiesnek. Például nézek a tévében egy filmet, amiben szerepelek, és egyetlen mozzanatra nem emlékszem a forgatásról. És vannak filmek, amelyeknek bizonyos pontjaira emlékszem. Úgy látszik, szelektál az agyam, mivel sokmindent kell tanulnom.

Ezzel kapcsolatban van még egy érdekes történetem. A Potyautas című vígjátékot több százszor játszottuk Törőcsik Marival a József Attila Színházban. Lefutott a darab, és másnap elfelejtettem a szövegét. Tíz év múlva Miskolcon felkértek, hogy játsszam el vendégként újra ezt a szerepet. Balatonon nyaraltam, elvittem magammal a szövegkönyvet, de elfelejtettem beleolvasni. Aztán a második próbán az összes játék, az összes szöveg azonnal visszajött. Fogalmam nincs, hol tárolódott addig. Talán az én kis világhálómban, bent a fejemben…

– Apropó internet. Ért hozzá?

– Valamennyire igen. Néha kikeresek dolgokat a világhálóról. A közösségi oldalakat viszont nem ismerem. Ugyan regisztráltam a Facebookra, de ott mindenki a barátom akar lenni. Egyelőre törölni sem tudom magam, és van még egy nagy gond, mindenről email értesítést kapok. Megőrülök! Reggel bekapcsolom a gépet, és 62 levélből 60 a közösségi portálról jön.

SZERESD A MÉLYINTERJÚKAT A FACEBOOKON IS! KATTINT IDE ÉS LÁJKOLD OLDALUNKAT!

https://www.facebook.com/bizalomepites/

Izgalmas fórumtémák, nyereményjátékok, aktív közösség!

Vissza az oldal tetejére!