Nem, nem ment el az eszem – válaszoltam egykori főszerkesztőmnek, akinek meggyőződése volt, hogy a mai rohanó világban őrültség egy ilyen oldalt létrehozni.
Mégis, kit fognak érdekelni a tengernyi hosszúságú interjúid? – folytatta a faggatózást.
Talán azokat, akik unják már a bulvárcirkuszt, és természetes emberi hangokra vágynak… – zártam rövidre a beszélgetést.

 

 

Nagyon komolyan gondolom – és szívből remélem –, hogy ebben a kapkodó, zűrzavaros időszakban a www.melyinterjuk.hu a béke szigete lesz. Ahol az olvasók egy fárasztó nap, vagy hét után kikapcsolódásként valódi interjúkat, személyes beszélgetéseket olvashatnak, hallgathatnak, és láthatnak - kedvenceikkel.
Többnyire azokkal az emberekkel, akiket a közönség közeli ismerősként üdvözöl a képernyőn, mégis keveset tudnak róluk. Ezek a máshol „agyonírt” és csúcsra járatott emberek számos titkot tartogatnak. Hiszen vannak dolgok, amelyeket az ember egy felszínes beszélgetés során nem mond el.

Ismert és ELISMERT emberekkel beszélgetek. Mindennapi bánatokról és mosolyokról, kudarcokról és sikerekről, árnyékról és fényről, bűnről és bűnbánatról, kezdetről és célról, magáról az útról. És HÉTKÖZNAPI HŐSÖKKEL, akik legalább annyira érdekesek, mint a rivaldafényben élők, s talán még sikeresebbek is, mint az előbb említettek, egy másik szférában. Az embert akarom felfedezni: tehetség és egyéniség forrását, tápláló talaját szeretném megismerni életüknek, jellemüknek néhány fontos kérdésre választ várva.
Célom, hogy az interjúk olvasása közben úgy érezzék magukat az oldal látogatói, mintha maguk is jelen lennének a helyszínen. Nem csak a beszélgetésben, hanem a megszólaló elmesélt élményeiben, kimondott mondataiban, szemérmes elhárításaiban, csöndjeiben.

Egy ismert ember arca közel sem olyan egysíkú, amilyennek egy tévé, vagy rádióinterjúból, egy újságnyilatkozatból megismertük. Mindig érdekelt azoknak a sorsa, embersége, akiket a tévében láttam. Róluk szerettem írni, azokról, akiket híressé tett valami. Egy dal, egy színdarab, egy tévéműsor, egy sikeres vállalkozás egy elejtett mondat.
Portréim egyben pillanatfelvételek is – néhány interjú sokban kötődik az alapul szolgáló beszélgetések időpontjához.

Az interjúkban szándékosan meghagytam az élőbeszéd fésületlenségét, lazább mondatfűzéseit. Igyekeztem minél kevesebbet elvenni a spontán párbeszéd szellemiségéből, hangulatából.
A beszélgetésekre soha nem vittem magammal jegyzeteket, nem írtam fel előre kérdéseket. Elképesztő szakmai hibának tartottam mindig, ha a televízióban azt láttam, hogy a kérdező papírral ül le beszélgetni valakivel. Engem az őszinte kíváncsiság, a - szinte - gyermeki rácsodálkozás hajtott és hajt a mai napig.

Köszönettel tartozom azoknak, akik leülnek velem beszélgetni, s akik nem zárkóznak el a kényesebb témáktól sem. A diskurzusok során szinte minden egyes alkalommal előkerülnek a privát-szféra rejtett epizódjai, soha nem hallott történetek, kínos ügyek, olyan szellemi emléktárgyak, amelyeket az ember csak egészen kivételes helyzetekben mutat meg másoknak.

Bóta Gábor írta egyik interjúkötetében, hogy interjút készíteni nagyobb kaland, mint messzi tájakra utazni. És milyen igaza van! „Utazást teszünk valakinek a lelkébe, megmártózunk az egyéniségében. Az interjú végletekig személyes műfaj. Bonyolult, élvezetes és kiszámíthatatlan sakkjátszma. De roppant öröm, amikor a kapkodó világ tébolyult zűrzavarában két ember figyel egymásra.”

Egy másik könyvben Kepes András idézte Freud legendás mondását. Állítólag egyszer, amikor megkérdezték tőle, mit szól az akkori kor nagy találmányhoz, a drótnélküli távíróhoz, ezt felelte: „Nagy dolog a távíró, még nagyobb a drótnélküli távíró, de a legnagyobb dolog mégiscsak az, hogy két ember – dróttal vagy drót nélkül – egyáltalán szót tud érteni egymással.”

Köszönöm, hogy időt szakítottak ránk, örülök, hogy itt vannak! 

Barátsággal:
Sándor András

Vissza az oldal tetejére!